Robert Fico miniszterelnök a koalíciós válság helyett inkább a magyarokkal való konfliktust választotta – írta 2009-ben a Magyar Nemzet. És tényleg: az északi szomszéd régi-új vezetője a kormánypolitika bevett eszközévé tette a szlovákiai magyarok életének keserítését. Csak címszavakban: a magyarnyelv-használat miatt megvert Malina Hedvig igazságkeresésének kisiklatása, a kisebbségeket jogfosztó Benes-dekrétumok érvényességének parlamenti határozatba foglalása, a magyar nyelvű oktatást korlátozó oktatási törvény és a nyelvhasználatot számos ponton korlátozó államnyelv-törvény elfogadása, a magyar szurkolók dunaszerdahelyi megveretése, a Sólyom-affér; a belpolitikai botrányok idején rutinszerűen előrántott magyar kártya – ez Fico eddigi politikai öröksége. És a lengyel választások eredménye nyomán úgy alakult, hogy ma ez az ember Orbán Viktor egyetlen szövetségese Európában, akinek a hatalomra juttatásáért az sem volt túl nagy ár, hogy magyar párt mára nincs a szlovák parlamentben.
Érdemes visszanézni, milyen önfeledten ünnepelte a már említett Magyar Nemzet és a „közmédia” a dokumentáltan magyargyűlölő szlovák politikai kalandor győzelmét. Magyar szempontból érthetetlen, a Fidesz szempontjából nagyon is érthető (és újabb bizonyíték rá, hogy a fideszes pártérdeknek már alig-alig van érintkezési pontja a nemzeti érdekkel), különösen most, a lengyel NER leszereplése után: Orbánnak úgy kell új egy vétó-társ, mint egy falat kenyér. Hogy a jobb lehetőség híján sógorrá előléptetett atyafi alkalmas-e a neki szánt szerepre, vagy inkább a Meloni-modellt választja, arra nézve e pillanatban hiba lenne nagy tétekben fogadni. De még ha bele is áll, ez akkor sem lesz már ugyanaz. Lengyelországnak súlya van, és mégse ment semmire a maga keménykedésével – Tusk leginkább azzal a ki nem mondott, de mindenki által értett, nagyon is teljesíthető ígérettel tudott nyerni, hogy elég abbahagyni a teljesen öncélú kerékkötést, és a lengyel sors máris jobb lesz, még mielőtt az új kormány érdemben bármit is csinált volna.
Elfogadva, hogy a magyar miniszterelnök nagypályás játékos, és a magyar határokon túl is képes a valóság alakítására, azt kell mondjuk: Lengyelországban az orbánizmus szenvedte el eddigi legnagyobb vereségét. A lengyelek többsége nem egyszerűen a magyar modellből nem kért – egyenesen riasztóan hatott rájuk az, ahova Magyarország (politikailag, gazdaságilag, morálisan) a nekik is felkínált úton eljutott. Ennek pedig szükségképpen nem csak a magyar kormányzati mozgástérre, de az egész európai politikára hatása lehet. Mint ahogy hatása kell(ene) legyen annak a ténynek is – hogy a bevezető gondolathoz visszakanyarodjunk –, hogy a szlovák és a magyar populár-nacionalizmusnak, ha a Putyin-imádatot kivonjuk belőle, nincs közös részhalmaza. Másképp, fogalmazva: a világ megforgatása elmarad - erről a szűk és kényelmetlen mezőről, amelyen Orbán Viktor kettő, Robert Fico viszont legfeljebb fél lábbal áll, pálfordulás nélkül csak kelet felé lehet továbblépni.