- Tenorista gazdag repertoárral

Nemcsak énekesek, hanem zongoristák, hegedűsök is - akiknek a repertoárja elég gazdag ahhoz, hogy válogathassanak - láthatóan  vonzódnak a zeneirodalom valamelyik korszakához stílusához, netán kifejezetten egyes szerzőkhöz. A hangszereseknél ennek sokféle oka lehet, leginkább az egyéni ízlés, de énekeseknél sokat nyomhat a latban, milyen a hangjuk, mire lehetnek végeredményben képesek vele, és az ezek tudatában kialakított technikájuk mire teszi képessé őket. Vannak Wagner, Verdi specialisták, ami nem feltétlenül jelenti, hogy csak az ő műveiket éneklik, de például Pavarotti sohasem énekelt Wagnert, mert a hangja egyszerűen nem predesztinálta erre, ugyanakkor a Verdiben szintén világnagyság Domingo abszolút helyén volt Wagnernél is. Jonas Kaufmann pedig nagyon tudatosan épített karrierje során - teljes Trisztánt csak 2021-ben, 52 éves korában énekelt először - fokozatosan sajátította el a mainstream repertoárt.

Bárhol jelent meg bármilyen szerepben - akár Schubert dalénekesként is - a legnagyobb sikereket aratta, bár abból a fajta sztárságból, amiben a “három tenornak” része volt, láthatólag nem kér. Ennek az sem mond ellent, hogy újabban az operett világába is kirándult.

Egy áriaest tán szükségszerű, de nem a legjobb módja, hogy elmélyedjünk egy bármilyen nagy operaénekes művészetében, a rövidebb, hosszabb, nem feltétlenül túl érdekes zenekari részletek, nyitányok, táncbetétek intermezzók között megszólaló áriák bármennyire emblematikus részei is az adott műveknek, egymagukban kissé nehezen értelmezhetők. Mire a művész igazán belemelegedne az adott mű világába, mi pedig belehelyezkednénk abba, hirtelen vége lesz az egésznek, és kezdődik valami más.

Kaufmann műsorának, első, Verdit, Ponchiellit és Leoncavallót felvonultató részére volt ez inkább jellemző. Az énekes mindenesetre bemutatta sokrétű tudását, rendkívüli hangképző művészetét, ha kellett, nagyon-nagyon halkan, ha kellett, erőteljesen, szép magas hangon messzezengőn énekelt. De  igazán kibontakozni nem tudott. Talán vigyázott is hangjára, a Canino monológ után - az első rész végén - ha nagyon visszafogottan is, de láthatóan hosszabban köhögött. Egy hosszabb enyhén rekedtes hang, a legutolsó ráadásként elhangzott Vágyom egy nő után-ban hallható is volt.

Mindent beleszámítva, a Wagner-blokk élményszerűbb volt. A Lohengrin nyitányban a zenekar - a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kaufmann álandó karmesterének, Jochen Riedernek a vezényletével - nagyon szépen szólt, itt nem volt szünet, komplexebb élményt kaptunk, ahogy ehhez hozzáfűzve énekelte az énekes a Grál-elbeszélést. Előtte Walter versenydalának előadása során is úgy tűnt, mégiscsak ez a német tenor igazi területe, ezután kapott először akkora tapsot, hogy visszajött megköszönni. Eredetileg a tenornál mélyebb hangjához közelebb állnak - úgy tűnt - a wagneri szerepek, még ha az ezekhez való technikát is külön tanulnia kellett. A tudatosság, ami az egész műsorra valamilyen szinten jellemző volt, itt már inkább természetességbe fordult. Mindenesetre, a végén nagy volt a siker, de nem először maradt hiányérzetünk, egy áriaest után. Örülnénk egy teljes operában Kaufmannak (is), mégha sejtjük is, a pénz is oka lehet, hogy nem láttuk, látjuk őt, mondjuk a Budapesti Wagner-napokon.