- Az álszent felemelkedése

Amikor fiatal végzősként a Comédie Française társulatához szerződött 2014-ben, szintén egy Tartuffe produkcióval kezdett Damis szerepében. Gondolta volna akkor, hogy néhány év múlva már a címszerepet játssza?

Nem, és nem is annyira örültem, sokkal inkább meglepődtem, amikor a rendező, Ivo Van Hove, felajánlotta nekem Tartuffe szerepét. Főleg, mert úgy képzeltem, ez egy idősebb férfi szerepe, még akkor is, ha tudtam, hogy fiatalok is szokták játszani. Persze az is igaz, a Comédie Française-ben szokás, hogy a történelemi repertoár darabjainak több szerepében is kipróbálhatják magukat a színészek. Claude Matthieu például, aki az előadásunkban Madame Pernelle-t, Orgon anyját játssza, volt már korábban Marianne is. Vicces belegondolni, hogy egy életen belül hogyan lehet végig járni egy bizonyos repertoár összes szerepét. Később szívesen lennék magam is Orgon, de akár Cléante is, hogy minden oldaláról láthassam a darabot.

És mit lát most Tartuffe-ként, ami esetleg Damis-ként elkerülte a figyelmét?

Azt a szerelmet, amit Tartuffe valóban érez az őt befogadó Orgon felesége iránt. Ivóval kifejezett szándékunk volt felerősíteni ezt az őszinte és romantikus prizmát is. Miközben van valami törékenység ebben a karakterben, hiszen Tartuffe mindent egy lapra tesz fel. Számára élet-halál kérdés, hogy kidobják-e, vagy maradhat. Így amikor azt mondja magáról, hogy bűnös, hogy gazember, akkor azt őszintén gondolja. Nem hiszem, hogy egy stratégiát követ abban a pillanatban.

Az előadás kezdetén Tartuffe-öt, mint hajléktalant ábrázolják, akit Orgon segítő keze ment meg a pusztulástól. Felmentheti-e őt a tettei alól az, hogy a közvetlen túlélése érdekében cselekszik?

Én nem feltétlen ezt szeretném játszani, miközben a helyzetből valóban ez jön le, igen. Mert Ivo valóban koldust csinált belőle, majd aztán a befejezésben nem lezárja a történetet, hanem egyfajta körforgáshatást hoz létre azzal, hogy maga Orgon, Tartuffe megmentője válik koldussá. Mintha azzal, hogy mindent odaad, mindentől megszabadul, az volna az élete küldetése, hogy ő maga is megkezdje a saját útját a purgatóriumon keresztül.

Mit gondolt, amikor először elolvasta a darab befejezését, ami jelentősen eltér az eddigi verzióktól?

Sokkal érdekesebbnek találom ezt a három felvonásos változatot. Sokkal komplexebbé válik azzal, hogy nyitva hagyja Tartuffe győzelmének a lehetőségét. Ahogyan érkezésével megbomlik a rend, és mindenki egyfajta lehetőséget kap általa arra, hogy felfedje a valódi énjét majd, hogy minden újrarendeződjön.

Nem gondolja, hogy egy ennyire migránsellenes légkörben, mint amit Magyarország kormánya is képvisel, az ellenkezőjére fordulhat az előadás üzenete, és pont erősíteni fogja a minden érkezőben ellenséget látók világképét?

Valami ilyesmi kérdés bennem is megfogalmazódott már, bár nem vittem magamban végig a gondolatot. De igen, igaz, hogy akár többféleképpen is lehet értelmezni. A mi olvasatunkban azért nagyon jelen van a vallási fanatizmus gondolata is, miközben folyamatosan feltesszük a kérdést: vajon ki a valódi képmutató? Ki az, akit elítélünk, ki az igazi szélhámos?

Az ön Tartuffe-je ténylegesen megéli vallási fanatizmusát, vagy csak azt adja, amit elvárnak tőle?

Az a legnehezebb Tartuffe-ként, hogy a színész mindig igazat ad az általa eljátszott figurának. Mert ha nem így tenne, akkor nagyon megszívná. Ugyanakkor kénytelen belátni, hogy egy rendkívül bonyolult karakter, aki véleményem szerint egyébként valóban el is hiszi, amit mond. Minden alkalommal. Miközben teljes ellentmondásban van azzal, amit mond, aztán azzal, amit tesz, aztán azzal, amit mond, satöbbi.

Színész barátaival még a pályakezdés éveiben alapítottak egy kollektívát, aminek az életében a mai napig részt vesz alkotóként a Comédie Française tagsága mellett. Milyen egy ennyire más rendszerben dolgozni?

Bonyolult, fárasztó, kimerítő, de nagyon szép, tanulságos kaland. Izgalmas, mert valóban tudunk horizontálisan működni, mint egy család, egy test, ahol egyenlő a hangunk. Néha azért nagyon nehéz kompromisszumra jutni úgy, hogy nincs vezető, nincs senki, aki befejezhetné a vitát azzal: „ez így lesz és kész”. Miközben a semmiből felépíteni egy-egy produkciót igen embert próbáló. Nem ritkán két-három évig is eltart, amíg előteremtjük az anyagiakat, a koprodukciós partnereket is megtaláljuk. És mindezt azért, hogy a végén maximum tizenöt előadást játsszunk le belőle.

Akkor nagy változatosságot jelenthetett, hogy idén lehetőséget kapott arra, hogy szerző/ rendezőként létrehozza a saját előadását a Comédie Française egyik stúdió színpadán.

Igen, a Comédie Française-ben tényleg a kezünkbe adják a kulcsokat, és nincs más dolgunk, mint alkotni. A pénz megvan, a segítő csapatok (díszlet, jelmez, fény) hihetetlenek, mindenki nagyon keményen dolgozik, remek színészeink vannak. Igazi áldott állapot.

Ha jól tudom, az előadása Pont-aux-Dames-ról szól, ami...

…ami egy rászoruló színészek számára alapított nyugdíjasotthon volt, amit Coquelin, a Comédie Française egykori tagja hívott életre 1865-ben. Ő maga finanszírozta adományokból, szponzorációkból. Saját kis színháza volt, meg veteményeskertje, gazdasága – egyszóval gond nélkül tudtak önellátóak lenni. A darab egy olyan világ disztópiája, amely akár a miénk is lehetne. A történetükben három, művészek számára fenntartott idősek otthonát egy nagy magáncsoport fel akarja vásárolni. A lakóknak egy televíziós műsoron keresztül kell bebizonyítaniuk, hogy melyikük intézménye a legérdemesebb arra, hogy az állam továbbra is támogassa. Az adófizetők is részt vesznek a játékban azzal, hogy szavaznak és megválasztják az általuk legfontosabbnak tartott idősek otthonát. Kicsit cinikus, kicsit szatirikus darab.

Olvastam egy nyilatkozatát, hogy az öregekkel szembeni bűntudatunkról akart előadást készíteni. Tényleg úgy gondolja, hogy a társadalom magukra hagyta az időseket?

Bizonyos értelemben igen. Ha nem is anyagilag, mert pénz van (Franciaországban – a szerk.), de inkább abban, ahogyan bánunk velük. Mintha levennénk róluk a tekintetünket, mert már nem tudnak olyan hatékonyak lenni, és nyereséget produkálni. Egészen odáig, hogy már maguk az idősek is elfogadják ezt. „Összehúzom magam egészen kicsire, és szép csendben meghalok” – gondolják, mikor valójában még sok jó év lehetne hátra az életükből. Ez nem egészséges.

Ha önön múlna, hogy egy jobb világot építsen, mit változtatna meg?

Van egy kérdés a darabunkban, ami így szól: „Vajon a bátorság vagy a közöny növekedését elősegítő környezet akarjuk ösztönözni?” Nem tudom, mit kellene, hogyan kellene, de mindenesetre az az utópia, ami Coqueline-é volt, gyönyörű és működött is.

Mit gondol, mit tenne művészként, ha Franciaországban máról holnapra egy diktatúra állna fel, ami beszivárogna az intézményekbe, köztük a színházakba is?

Ez akár hamarosan meg is történhetne, ha a szélsőjobb hatalomra kerül. Nem is tudom. Olyan kettős dolog ez, mert az embereknek még akkor is szükségük lenne a kultúrára, miközben egy államilag fenntartott színházban kérdés, kiket szolgálsz. Annyi minden merül fel bennem: mennék vagy maradnék? Harcolnék? Vajon önmagában már az is harc, ha előadásokat csinálunk? De kikkel? Mi van, ha a jó rendezők már nem feltétlen akarnának eljönni a színházunkba? Nem igazán tudom, még csak elképzelni sem, hogy mit tennék. Hogy mihez lenne bátorságom...