A Magyar Narancs 2023. július 13-i számában Tábor Áron áttekintést ad az amerikai egyetemek felvételi eljárásáról a „faji alapú pozitív diszkrimináció” gyakorlatának szempontjából. Cikke annyira meggyőzően érvel a társadalmi igazságosság megvalósításának pozitív diszkrimináció (affirmative action) útján történő elősegítése mellett, hogy az olvasó önmagában keresi a hibát, ha nem teljesen érti, „mire is gondol a költő valójában?”. Milyen felvételi arányok esetében dőlhetnénk elégedetten hátra a karosszékben? Ha az egyetemre járó fehérek, feketék, ázsiaiak, spanyol-ajkúak és amerikai bennszülöttek százaléka pontosan megfelelne a lakosságban betöltött arányszámuknak? Vagy legyen esetleg a kisebbségek aránya (legalább átmenetileg) még magasabb, hogy felgyorsítható legyen az öröklött egyenlőtlenségek orvoslása? A föderáció vagy az egyetem székhelye szerinti szövetségi állam lakosságának megoszlása veendő-e alapul? Vagy a globalizált világban a lokális statisztikák már elavult fogalmak? Esetleg van egészen más, még igazságosabb megoldás?
Magyar tapasztalatok alapján nehéz tanácsot adni. A magyar törvényhozás 1920-ban úgy rendelkezett, hogy az egyetemi felvételek során „arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedr észét”. A jogszabály mai értékelése messzemenően negatív. (Saját korában is vitatott volt, nemzetiségekre vonatkozó kitételét 1928-ban eltörölték.) A korábban az USA-ban alkalmazott hasonló módszereket Tábor Áron is megemlíti Ira Katznelson tanulmányára hivatkozva: „A zsidó diákok felvételét korlátozó numerus clausus egyes helyeken az ötvenes években sem tűnt el teljesen, miközben fekete diákok csak elvétve kerülhettek be ezen egyetemekre.” A szocialista Magyarország osztályalapon értelmezte a származást, elősegítve a munkás és szegényparaszt hátterű fiatalok egyetemi felvételét (akár érettségi nélkül is), illetve korlátozva az „osztályidegen” eredetűek értelmiségivé válását. Az intézkedés alapja nyilván az a feltételezés volt, hogy a nehéz sorból kiemeltek aktív életük során számottevő kötődést őriznek majd meg eredeti származási környezetükhöz, és annak érdekeit figyelembe véve fognak döntéseket hozni. Hogy ez a várakozás mennyire igazolódott be, mindenkinek szíve joga személyes tapasztalatai alapján eldönteni – saját pozitív példáim felsorolását már be is fejeztem.
A felsőoktatásban való részvétel az Egyesült Államokban számottevő anyagi terhet jelent a családoknak – jellemzően a nemzeti folklór szerves részévé vált „ösztöndíjvadászatot” követően is. Marco Rubio floridai szenátor republikánus elnökjelölt-aspiránsként idézte fel egy 2015-ös televíziós műsorban, hogy csak a közelmúltban tudta végre rendezni diákhitel-tartozásait. Negyvennégy éves volt akkor. Tábor Áron az anyagi források kérdéskörét nem vizsgálja, bár megjegyzi, hogy „2017-ben a Harvard diákjainak mindössze 4,5 százaléka érkezett az amerikai családok legszegényebb ötödéből, a világ egyik leggazdagabb egyeteme pedig kevés konkrét lépést tett azért, hogy valódi igazságosságot segítsen elő”. Ha a legszegényebb 20 százalékból is lettek volna további felkészült és fizetőképes jelentkezők, akiket az egyetem valamiért elutasított, a bírálat érthető lenne, de az, hogy az egyetemtől várjuk el a hallgatók anyagi terheinek átvállalását, az amerikai felsőoktatás jelenlegi alapelveinek megkérdőjelezését jelentené.
Az amerikai egyetemek sokszínűségi statisztikáit illetően csak az amerikai népszámlálási adatok alapján tudok párhuzamokat vonni, ahol teljes a szabadság: 2010-ben ugyanaz a személy megnevezhetett például cseh-, szlovák-, csehszlovák, kelet-európai vagy európai kötődést is, de hivatalos kategória volt a „kelta”, az „elzászi”, és a „pennsylvaniai német” is. Hasznos lenne tudni, tartalmazzák-e az egyetemi származási kimutatások a – jellemzően anyagi okokból fogadott – külföldi hallgatókat is. Afrikai apa és ázsiai anya spanyolul beszélő külföldi gyermeke akár három hallgatói statisztikát is javíthat egyszerre – az amerikai társadalom korábbi igazságtalanságainak orvoslása ugyanakkor nyilvánvalóan csak amerikai állampolgárok vonatkozásában értelmezhető. Tábor Áron meg is különbözteti „az egykori rabszolgák amerikai leszármazottjai”-t és az új fekete bevándorlók gyermekeit, de a kérdés nem kap további figyelmet. Nem tudok róla, hogy lenne az USA-ban olyan nyilvántartás, amely rögzítené, kinek mikor vándoroltak be az ősei, így biztosra vehető, hogy egy faji alapon felkínált előny esetén arra szinte mindenki jelentkezne, aki tehetné. Elizabeth Warren massachusettsi szenátor és 2020-as demokrata elnökjelölt-aspiráns például egy 1986-os kamarai regisztrációs lapon, majd a választási kampányában is „amerikai indián”-ként jelölte meg magát, mert DNS-tesztje szerint bizonyítható, hogy körülbelül 6-10 nemzedékkel ezelőtt egy őse amerikai bennszülött volt.
De olyan is van, aki kevésbé kérkedik híres felmenőivel. A Chicago Tribune – a szobordöntögetési kampány idején – megszólaltatott egy afrikai-amerikai egyetemi jogászprofesszort, aki sajnálkozva mondta el: lánya nem büszke rá, hogy családjuk George Washington egyenesági leszármazottja. „Csak azért vagyunk azok, mert valakit megerőszakolt” – határolódott el a fiatal hölgy. Az USA fekete közösségét a magyar olvasó – mindennapi információk hiányában – hajlamos lehet egységesnek gondolni. (A jelenlegi elnök is úgy fogalmazott a 2020-as kampány során, hogy a latin közösség hihetetlenül különböző, „nem úgy, mint az afrikai-amerikai” – ezért később magyarázkodnia kellett.) Az élet viszont érdekes eseteket tud produkálni: egy hollywoodi meleg sorozatszínészt (Jussie Smollett) Chicagóban 2019-ben két trumpista garázda éjjel megtámadott és bántalmazott. A polgármester felháborodott, a rendőrfőnök minden erőforrást biztosított a bűnösök kézre kerítése érdekében – majd 130 ezer dolláros számlát küldött az áldozatnak a miatta elrendelt túlórákért, mivel a nyomozás szerint ő maga bérelt fel két Nigériából frissen bevándorolt testépítő filmstatisztát a színlelt támadás eljátszására. (Állítólag korábban már kapott fenyegető levelet hovatartozása miatt, de azt nem találták elegendőnek ahhoz, hogy megadják neki a kért fizetésemelést.) A kerületi főügyész végül ejtett minden vádat a színész ellen, egyes híresztelések szerint a Fehér Ház korábbi első hölgye kabinetfőnökének kérésére. A tarka történetnek egyetlen fehér szereplője van: a ház. (Egy másik eljárás során azonban mégis elítélték Smollettet – a szerk.)
Tábor Áron nem lát igazi megoldást „a személyes kvalitások alapján felállított objektív rangsor” (vagyis a „meritokrácia”) alkalmazásában sem, „nemcsak a diszkriminatív gyakorlatok fennmaradása, hanem a különböző, részben önkényes szempontok miatt is”. Egyes intézményekben csökkenti a szabad helyek számát az „örökletes felvételi” rendszerének alkalmazása is. Persze a magyar (közép)iskolai gyakorlatban is alternatívát jelenthet, hogy a diákok testvérei, illetve az ott végzettek gyermekei előnyt élvezzenek a bejutásnál, sőt olyan – nyilván valótlan – városi pletyka is előfordul, hogy egy (felekezeti) iskola megfizethetetlen tandíjat alkalmaz – majd a kiválasztottak többsége (az áldás mellé) annak megfelelő összegű ösztöndíjat kap. Francia oktatási rendszerből egy budai gimnáziumba jelentkező magyar tanuló esetében az igazgatónak egyetlen pozitív mondata volt a korábbi iskoláról: „Legalább nem amerikai.” Azzal kapcsolatban viszont, hogyan számítható át a 20 pontos francia értékelés az 5 pontos magyarra, azt kérte, hozzon számára a szülő erre vonatkozó „utasítást” az oktatási minisztériumtól. (Talán éppen felmondott a matektanár...) A szóbeli felvételin aztán egy absztrakt képről kértek gondolatokat a jelentkezőktől – jó válasz a hozott bizonyítvánnyal azonos értékű pontszámot tudott biztosítani. A jelentkező így végül nem Budán, hanem egy – az internetes eredményességi táblázatokban még jobb helyezést elérő – pesti belvárosi gimnáziumban zárta első magyar tanévét színjeles eredménnyel. (Mindez egy befogadó oktatási miniszter alatt történt, aki emlékeim szerint éppen Indiában vett részt valamilyen halaszthatatlan hivatalos utazáson, mikor üres hivatali ablakai alatt tüntettek a Szalay utcában.)
A társadalmi igazságosság érvényre juttatása és az egyéni képességek elismerése nyilván egyaránt fontos cél, de talán nem kellene kizárni egy kis haszonelvűséget sem. Az oktatási rendszer működtetésével minden társadalom a saját hasznát is keresi: olyan emberek megjelenését szeretné biztosítani, akik a későbbi mindennapokban jó színvonalon, esetenként pedig kimagasló eredményességgel járulnak majd hozzá a közösség működéséhez és fejlődéséhez. Megbízható autókat gyártanak, eredményesen gyógyítják a betegeket, elkötelezetten nevelik a tanulóifjúságot – vagy vakcinát fejlesztenek ki, ha éppen arra támad szükség.
Ha egy repülőgép viharba kerül és recseg-ropog, az utasok közül valószínűleg kevesen fognak morfondírozni azon, hogy eléggé igazságos volt-e a modellt tervező mérnököket kibocsátó egyetemek hallgatóinak faji összetétele. Inkább abban szeretnének hinni, hogy gépüket a legjobbak tervezték, gyártották és üzemeltetik.
Mert őket vették fel a megfelelő egyetemekre. Kivételt talán akkor fognak elfogadni, ha tapasztalataik szerint a felvételi rendszer kellően bölcs ahhoz, hogy egyedi esetekben a kedvezőtlen családi háttér és a gyenge iskola kopott ruhája mögött is felismerje a csiszolatlan gyémántot, amely – ha a kimagasló tehetség hasonló odaadással párosul – később kivételes teljesítménnyel hálálja majd meg a belé vetett bizalmat.
Leszállva a földre: a felsőoktatás feladata nem a múlt és a jelen társadalmi igazságtalanságainak orvoslása, hanem a gazdaság, a tudomány és a kultúra által igényelt (magas adót fizető) vállalkozók és munkavállalók tömeges kitermelése – kiegészítve az eredményt néhány időről időre megcsillanó zsenivel. Azokat kell felvenni az egyetemre, akik kellő reményt nyújtanak arra, hogy idővel bekerülhetnek a két halmaz valamelyikébe. Függetlenül a származásuktól, társadalmi hátterüktől, anyagi helyzetüktől és minden hasonló irreleváns szemponttól. Kérdések persze maradnak így is bőven:
Alkalmasak-e a felvételi rendszerek a képességek felmérésére – vagy csak a már elért teljesítményt tudjuk mérni? (Nem akarok sporthasonlatokkal példálózni, de a tanár ugyanúgy a jövőnek dolgozik, mint az edző…)
Tudjuk-e mérni azt az elkötelezettséget, akaratot, odaadást, tenni akarást (egykori alsós bizonyítványaimban: „szorgalom”), amely nélkül képességeink soha nem fognak termőre fordulni?
Mi a szaktárgyakban elvárt alkalmasság és a megkövetelhető általános műveltség optimális aránya? (Valószínűleg mindenki sajnálná, ha Szent-Györgyi Albertet azért nem vették volna fel az egyetemre, mert lerontotta volna átlagát a gyenge teljesítmény énekből, testnevelésből, rajzból – de akár magyarból vagy történelemből is.)
A (felső)oktatást minden társadalom „elitje” arra igyekszik felhasználni, hogy saját privilégiumait gyermekei számára is bebetonozza. A feltörekvők pedig újonnan szeretnének bejutni a kiválasztottak körébe. A világ viszont azt várja, mikor veszi már fel egy egyetem azt a hallgatót, aki egyszer – egyedül vagy egy kutatócsoport érdemi tagjaként – kifejleszti majd például a rák leküzdésének (vagy megelőzésének) sikeres módszereit. Ha meglesz az eredmény, senkit nem fog érdekelni, alkoholista volt-e az apja és szerencsejáték-függő az anyja. Az sem, hány volt egyikből, vagy másikból. De elfogadható lesz politikus vagy oligarcha felmenő is. A felvételi bizottság elnökét és tagjait pedig keressék majd meg és tüntessék ki őket: sokat köszönhet nekik a közösség.
Ha pedig a rák leküzdésére még várni kell, addig is gratuláljunk a legújabb Nobel-díjasaink, Karikó Katalin és Krausz Ferenc egyetemi felvételét annak idején jóváhagyó bizottságoknak! Kiváló munkát végeztek – különösen persze a díjazottak! Mindenkit megillet az elismerés és a köszönet!
