Van még emlékünk a járványról? Vagy elmosta már a múlt? Jöttek újabb bajok? Már elfelejtettük a rettegést, a maszkviselést, a félelmet, amit a tesztekre várakozás okozott? Annak a szónak a jelentőségét, hogy pozitív? Elmúlt, simán elmúlt, mondja Márknak a főmérnök, Art, hívjon így, mert nálunk, Amerikában imádjuk a rövidítéseket. Középkorú, testes férfi volt, tele önbizalommal, mint az amerikaiak általában. Jó nevű multi, Blantyre & Mckenzie, már a neve is milyen jó. Komoly. A Piccadillyre néző irodaház tetőtéri PalmHouse termében írták alá a szerződést, Art zöld tintás Mont Blanc-val, Márk kicsit snassznak érezte, hogy neki csak a hagyományos Egybelű golyósa van, sosem figyelt az ilyesmikre. Talán majd, amikor vezető építész lesz. Arnold ajánlotta és ez sokat jelentett, ráadásul a londoni központban. Sarokiroda és szolgálati BMW. Autóban a németek a legjobbak, ez már csak így van. Álommunka, mindenesetre. Lili tizennégy éves, ott kezdheti a középiskolát. Kezet ráznak.
– Egy hónap múlva kezdhetsz – persze, tegeződnek.
Márk azt mondja, hogy ez remek. Hogy London, az meg különösen.
– Család, ilyesmi rendben? Ez komoly munkakör, nagy felelősség, fontos, hogy otthon minden rendben legyen.
És még barátságosan hátba is veregette.
Fontos, feleli Márk. Az a legfontosabb.
2020. május hatodika volt. Majd telefonálunk, ezt mondta az orvos aznap este, amikor elvitték Esztert, sajnos nem lehet látogatni, remélem, megérti, persze, felelte Márk, megérti, tudta ő, hogy ezek a szabályok, mást sem hallottak egész nap, mint azt, hogy a szabályokat be kell tartani, másból sem áll az élet, mint megértés, türelem és elfogadás, azután nem csoda, ha az ember egyszer csak rámegy. Reggel aztán egy másik orvos telefonált, hogy nagyon sajnálja, megpróbáltak mindent, és hogy majd be lehet menni a személyes dolgokért. Félperces telefonbeszélgetés volt, nem is kérdezett semmit, és nem is lett volna értelme bármit is kérdezni. Így ért véget Eszter élete, harmincöt éves volt és egészséges, mindketten építészek, közös vállalkozásban dolgoztak, még ott a rajzasztal, ott van minden. Lehet, hogy meg sem történt. Erre gondolt valamiért, nyilván így védekezett a lelke. A konyhaasztalnál ült, alsónadrágban, meleg volt, az ablak nyitva, mert úgy ivódott be nekik, ezt hajtogatták a televízióban, hogy fontos a szellőztetés, mennyire vigyáztunk pedig, gondolta, mindent betartottunk, miért történt ez velünk, ez a kérdés is előjött benne.
Esztert látta mindenhol, délben még itt ült, Lilinek csinált sütit, még nevettek is hozzá, pedig akkor már nyakukon volt a nagy szar, ahogy ő, Márk fogalmazott, bizony, benne ülünk nyakig, ne aggódj, neked is marad, mondta Eszter tréfásan, mármint a sütiből, még oda is ült, az ölébe, összeért a válluk, így éltek, mindent elmókáztak, pedig nem voltak könnyű hetek, most éppen a spanyol pályázat eredményére vártak, Arnold, az építészcsoport vezetője múlt héten még biztatta őket, hogy sikerülni fog a közös munka a spanyolokkal, bízni kell, persze senki sem tudhatta, mit hoznak a következő hónapok, rohadt egy hely lett a világ, a korábbi, amerikai tervük is milyen ígéretesen indult, aztán egy hét alatt összeomlott, a megrendelés is milyen simán elúszott, egy rövidke levéllel törölték, hogy vége, senki nem mondta, hogy bocsánat. Világjárvány.
Reggel Eszternek fájni kezdett a feje, leült a rajzasztalhoz, de nem tudott dolgozni, úgy kezdődött, felnézett Márkra, ez nem olyan fejfájás, mondta akkor, szinte bocsánatkérően, mert kemény nő volt, nem szokott panaszkodni, délben lázas lett, már napok óta kerülget valami, csak nem akartam mondani, hátha nem AZ. Most pedig nincs többé. Hogyan mondja meg most Lilinek, hogy anya nincs többé, amikor még saját magának sem tudja. Pedig csak három szó. Anya nincs többé. Vagy csak kettő. Anya meghalt. Meg a Nagyi, a folytonos aggódó, nehogy elkapjátok.
És ez még csak az első kérdés volt, nem minden kérdésre lesz felelet, még a legfontosabbakra sem, vagy nem is mond semmit, Lili a tekintetéből úgyis kiolvassa, talán már este is sejtette az elfojtott hangú telefonbeszélgetésekből, hogy baj van, mi lesz velünk, ez lesz a következő kérdés, bement a nappaliba, nézte a fényképeket a polcon, ők ketten, Márk és Eszter, tíz év együtt, és még mindig, a halál után is érezte ezt a kötődést, ahogyan az első pillanatban, amikor meglátta a Műegyetem bejárata előtt egy esős napon, van ernyőm, mondta ő, így ismerkedtek meg, ilyen banálisan, később derült ki, hogy ez szerelem, ilyeneket csak giccses, olcsó filmekben lát az ember. Ma még talán nem mondja meg Lilinek, mellébeszél, azt hazudhatja, hogy anya kórházban van, némi időt nyer, és talán akkor könnyebb lesz, de azt is tudta, hogy ez csak önáltatás. Nem lesz könnyebb a bánat, és még keserűbb lesz kimondani.
Anyu meghalt. Két szó. Fel kell készülni a legrosszabbra, hogyan néz majd Lilire, amikor meg kell mondania nekik, amikor már nem halogathatja tovább.
A spanyol pályázatot megnyerték, de Márk akkor kilépett belőle. Egy évvel később Nagyi is meghalt, az is lehet, hogy belehalt Eszter elveszítésébe, akkor, a járvány idején mindegy is volt. Külföldre kell menned, tanácsolta Arnold, mindenképpen. Az utcán beszélgettek, a kapu előtt, maszk nélkül. Arnold hozott egy kis üveg Martellt, azt húzták meg. Segítek neked. Márk megköszönte, tudta, hogy Arnoldra számíthat, és hogy Arnold segít majd. Összeölelkeztek. Egy évig nem csinált semmit. Nem gyászolt, vagy, ha gyásznak lehet ezt nevezni, akkor neki a gyász a semmittevés volt. „Ehhez értek a legjobban”, ez egy Oscar Wilde-idézet, mert neki mindenre volt idézete, sokat nevettek ezeken Eszterrel. A humor, talán ez volt a házasságuk egyik támasza. Még a járvány elején is. Maszkban is szexeltek, viccből, hogy az milyen. Aztán az lett a vége.
A hiány, az állandó. Az nem múlik.
Három év telt el. Megtartották a lakást és az öreg Renault-t is. Lilivel voltak jó idők, voltak rosszak. Volt hozzá jó, volt durva. Volt igazságos, volt igazságtalan, volt őszinte, és volt hazug. Voltak jó napjaik, és voltak rosszak. Milyen arányban?
Ezt egy pszichiáter kérdezte, akihez tanácsért fordult, de nem válaszolt rá. Nem könnyű így élni, ezt mondta, már az ajtóban.
A repülőtérről egyenesen az iskolához megy. Várnia kell.
– Aláírtam a szerződést – ez az első mondata.
Lili viszonozza a puszit, de elhúzza az arcát.
– Mindent itthon hagyunk? Csak úgy?
– Mindent.
Hallgattak, Márk indított.
– Legalább ezt a tragacsot vigyük magunkkal. Tudod, hogy anyu is mennyire szerette.
