- Beletenyerelve a rasszizmusba – Exkluzív interjú Ethan Hawke-kal

A premieren egy rajongójától kapott egy óriási Toblerone csokit. Számított ekkora nagylelkűségre?

Utoljára húsz évvel ezelőtt jártam Zürichben, amikor ez egyik könyvemet népszerűsítettem. Szóval elég szórakoztató egy regényíróról szóló filmmel itt lenni, hiszen eddig csak regényíróként voltam itt. Nagyszerű élményekben volt részem. Egy régi színházban olvastam fel, amelynek nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy gyönyörű este volt. Ezt azért mondom, mert úgy tekintek a művészetre, mint egy bonyolult épületre. Az előadás, a rendezés, az írás, mind egy egységet képez az életemben. Nem különböztetem meg őket. A regényírás folyamata pedig nagyon hasonlít a filmkészítéshez.

Ezt nehezen tudom elhinni. Kifejtené?

Az írásban az a csodálatos, hogy mennyire magányos. A filmkészítésben pedig az, hogy az együttműködésen alapul. Ez fordítva is így van: A legrosszabb dolog az írásban az, hogy mennyire magányos. A filmkészítésben pedig az, hogy mennyire közös munka. Mindkettő igaz. Mindig azt tapasztalom, hogy filmkészítést olyan kreatívnak és békésnek szeretnénk érezni, mint a könyvírást. Azt akarod, hogy mindenki azt érezze, hogy nem akarunk eladni semmit, nem akarunk becsapni senkit. Csak magunkat próbáljuk kifejezni. A filmkészítés öröme, hogy van egy zseniális operatőrünk, akinek minden ötletét felhasználhatjuk. Amikor Maya vagy Laura Linney jöttek a forgatásra, és az összes ötletüket be tudtuk csatornázni, a film kibővült. Ugyanakkor elég koncentráltnak kell lenned ahhoz, hogy sínen tartsd a produkciót. A filmkészítésben az a nehéz, hogy sosem olyan jó, mint amilyenné te elvileg meg tudnád csinálni. Annyira jó, amennyire lehet azon a szerdai napon, amikor esik az eső, a jelmez nem érkezett meg, a kamerarendszer beteg, és nincs senki, aki a fókuszt húzza. Mindig a legjobb, amit az adott körülmények között meg tudsz csinálni. Amikor könyvet írsz, az a nehéz, hogy nincs meg a közös munkafolyamat, van viszont időd, és ha valami nem működik, akkor két hónapra le tudod tenni.

A Wildcat különleges elegy az irodalmi adaptációk füzére és egy életrajzi film között.

Általában nem szeretem az életrajzi filmeket. Számomra rejtélyes módon csináltam már egy csomót, de nem szeretem, mint műfajt. Az ötlet, hogy valakinek megtanítsunk egy élettörténetet, amit a Wikipédián könnyebben megtalálsz, számomra nem érdekes. Szerintem a filmtörténet legnagyobb életrajzi filmje a Dühöngő bika. És az egy film, nem életrajzi film, amely Jake LaMotta életét használja fel. Ezért arra törekedtem, hogy mind a Blaze, mind a Wildcat esetében a személyt beszélgetésként használjam egy témáról. A Wildcat témája pedig a hit és az emberi kreativitás kereszteződése. Nem igazán Flannery O'Connorról szól. Csak az ő életének egy pillanatát veszi alapul, hogy felfedezze az írást, mint a hit cselekedetét. Elolvastam az összegyűjtött novelláit. Mindegyik impresszionista. Elkezdtem látni őt, ahogy előbújik ezekből az oldalakból. És arra gondoltam, hogy érdekes lenne olyan filmet készíteni, amelyben egymás mellé helyezzük az írásait, és elkezdjük látni az emberi lélek keresését. Van egy sor, ahol azt írja: „Soha nem érzem magam olyan élőnek, mint amikor írok.” Szóval azt gondoltam, hogy ha már filmet készítek róla, akkor annak az írásról kell szólnia. És láttam, hogy az élete legfontosabb kapcsolata az anyjával volt. Olvastam a történeteket, és kezdtem látni, hogy az anya karaktere több történetben is megjelenik. Így azokat használtam fel, amelyekben ez a kapcsolat a legélénkebb volt.

Ön mikor a legélénkebb?

Valószínűleg akkor, amikor színészkedem, Úgy tűnik, az életünk célja, hogy minél gyakrabban érezzük magunkat a legélénkebbnek. Úgy értem, utálod, ha halottnak érzed magad, nem? Ennél okosabbat erre nem tudok most mondani.

Maya lánya igazán lenyűgöző a főszerepben. Eleinte nem érzett kétséget, hogy őt válassza ki a szerepre?

Nem, ez az egész az ő ötlete volt. Tulajdonképpen ő vett fel rendezőnek! A Stranger Things sikere következtében, egyre kevésbé érdeklődött az összes neki felajánlott munka iránt, jelesül, hogy aranyos, kedves lányokat játsszon. Ő tényleg bonyolultabb figurát akart játszani, kvázi veszélyesebb művészetet csinálni. Így hát eljött hozzám ezzel az ötlettel. Talált egy producert, aki birtokolta Flannery hagyatékának jogait, és megkeresett, hogy nem akarunk-e közösen filmet készíteni Flannery O'Connorról. Ez igazi kiváltság: a gyermeked visszajön, amikor már simán kirepülhetne, és azt mondja: veled akar dolgozni.

Nagyon meglepte?

Azért annyira nem, mert hát az én nevelésem! Figyeltem őt, ahogyan kifejezi magát a zenéjén keresztül, és később a színészi játékát. Látom, ahogy vadászik, ás, kapar, küzd, hogy őszinte legyen és excentrikus. Utóbbi alatt azt értem, hogy hűséges önmagához, nem illik bele egy skatulyába sem.

A közös munka megváltoztatta az apa-lánya kapcsolatukat?

Ó, dehogyis. Ha esetleg eljönne a hálaadásnapi vacsoránkra, lehet, hogy azt látná: sokat veszekszünk. De együtt töltöttük az életünket azzal, hogy moziba, színházba, rockkoncertekre és múzeumokba jártunk. A művészetről való folyamatos beszélgetés egyfajta biztonságos hely számunkra.

Művészként gyakran nagyot kell álmodni, ugyanakkor kételkedni is. Hogyan kezeli ezt a a skizofrén helyzetet?

A kétség az a súrlódás, amely megteremti az energiát a teremtéshez. Nekem iszonyatos mennyiségű kétségem van, de úgy gondolom, hogy a kétség az energia. Van ez a késztetés, ez a vágy, hogy csinálj valamit, azután jön a kétség, és minden összeomlik. Rossz lesz, nem fog működni, és akkor kezdődik el a beszélgetés arról, hogyan lehet megvalósítani, amit kitaláltál.

A Wildcatet feminista filmnek tartja?

Van egy nagyszerű ellenmondás bennem az efféle kérdésekkel kapcsolatban. Én például nem osztom fel az embereket fiúkra és lányokra. Inkább az irritáló és a kevésbé irritáló csoportokba sorolom be őket.

Amerikai lapokban időnként felbukkan, hogy Flannery O'Connor rasszista volt.

Bármikor, amikor Flannery O'Connorhoz nyúlsz, a rasszizmusba tenyerelsz. Őt így nevelték. Olyan, mint egy fűzfa, amely Jim Crow déli törvényei szerint nőtt fel. Amerika e beteges részének vize és földje táplálta. Mondjuk ki: Amerika rasszista ország. És igen, bármelyik komoly amerikai művészről beszélünk, a rasszizmus kérdései fel fognak merülni. Én megpróbáltam őt tudósként szemlélni, és csak hagytam, hogy a szavai mondják el, hogy eléggé vagy túlságosan is az. Az egyik kedvenc pillanatom, amikor a Názáreti Jézust az N betűs szóval illeti, ami a fehér képmutatást a fehér képmutatás végső megtestesítőjének köntösébe öltözteti. Azaz, hogy a keresztény Amerika hagyja, hogy megtörténjenek azok a bűnök, amelyek megtörténtek. Ez olyasmi, amire nem volt vak. Azzal kapcsolatban sem volt vak, hogy ő is része volt ennek a társadalmi osztálynak. Nem hiszem, hogy úgy érezte, hogy az ő feladata, hogy megváltoztassa azt. Vannak olyan sorai, amelyekből kiderül, hogy ha egy regény vagy egy műalkotás arra tanít, hogy a művész jó ember, az nem tetszik neki. Nem hiszem azt sem, hogy jó embernek tartotta magát. Megpróbált értelmes, tartalmas művészetet alkotni arról a világról, amelyben élt, és szerintem ez sikerült neki. De kétségtelenül olyan korszak szülötte volt, és olyan időben nőtt fel Amerikában, amely szégyenletes. Ám tisztában volt ezzel.

Elégedett a saját karrierjével?

Jelentem, az X generáció még életben van és nincsenek skrupulusaim. Az első filmemet az a Joe Dante rendezte, aki Roger Corman slasher filmjeiből lépett elő, ő csinálta például a Piranha és az Üvöltés című filmeket. Nagyszerű tanár volt, mert nem hitt a magas vagy alacsony művészetben. Hitt az olyan mozgóképben, amelyekben az emberek gondolkodtak, és az olyanokban, amelyekben nem gondolkodtak. Nagyon szerette Bergmant. Mindezek tükrében én - különösen színészként - úgy tekintek magamra, mint egy kézműves emberre, és úgy érzem, hogy bármilyen műfajban képes vagyok a munkámat végezni. Bármilyen filmben lehet nagyszerű színészi játékot látni. Különösen, ha különböző típusú filmekben játszol. Ez egy módja annak, hogy megváltoztassam magam. A munkám hasonló, de a forma miatt változik. És minden vígjáték, dráma, románc, művészfilm matematikával működik. Más és más és a felépítésük, ami jóvá teszi őket.

Nagyon sok jó rendezővel dolgozhatott együtt...

Azt hiszem, a pályafutásom egyik nagy előnye, hogy a világ minden tájáról származó rendezőkkel dolgozhattam együtt: Hirokazu Kore-Eda, Pawel Pawlikovski, Sidney Lumet, Antoine Fuqua és Richard Linklater - mindannyian teljesen más nézőpontból közelítik meg a filmkészítés művészetét. Annyira különbözőek, hogy tényleg rájössz: nagyon sokféleképpen lehet jó filmet csinálni, nincs egyetlen helyes vagy rossz út. Van a te utad, és azt csinálhatod jól, vagy csinálhatod rosszul. Remélem, az előbbi csoportba sorol majd a filmtörténet.