Nyolc szirma és hegyes formája van, szimmetrikus és egymást sűrűn keresztező fonalakból áll. Mi az? Ez a „selburose”, a kötött norvég gyapjúpulóverek népművészeti eredetű, a ruhaipar által időközben előszeretettel másolt képi eleme.
Persze világszerte sok más téren is mintaként tekintenek az Északi-tenger mentén több ezer kilométeren át húzódó skandináv országra, Norvégiára. E sorok írójának is csupa idealizált elképzelései voltak arról, milyen csodák várnak kis családjára, mikor felkerekedtek, hogy a legdélibb csücskétől a legészakibb pontjáig bejárják a vikingek őshazáját.
Norvégia úgynevezett „keleti” partja az Atlanti-óceán viharaitól védett Skagerrak tengerszorosra néz, amelynek túlpartján már Dánia terül el. Kristiansand üdülőváros (az ottani „Siófok”) környékén található az a világítótoronyból és néhány házból álló épületegyüttes, amely az ország szárazföldi úton elérhető legdélibb lakott pontját alkotja. Meglepetten hallottuk azonban, hogy a Norvég Királyság fennhatósága alá tartozik egy távoli, Bouvetøya névre hallgató sziget, melyet a világ egyik legmagányosabb pontjaként tartanak számon, és a bolygó másik féltekéjén, vagy 15 ezer kilométerrel délebbre található, az Antarktisz vonzáskörzetében.
Kristiansandból vezetett kéthetes utunk hajón, keréken, sínen és gyalog, no meg persze babakocsival, a messze a sarkkörön túl meghúzódó Honningsvåg kikötővároskáig, ahonnan végül busszal sikerült elérnünk az európai kontinens „végpontját”, az Északi-fokot. A norvég nevén Nordkappként emlegetett sziklaorom egyébként közel láthatatlannak bizonyult, mert a mindent beterítő sűrű ködben csak néhány karnyújtásnyi távolságban lehetett tájékozódni. Európa felvége nyáridőben is igen zordonnak bizonyult, szerencsére a kies holdbéli tájban meghúzódó látogatóközpont melegedővel, forró halászlével és helyi sörrel is tudott szolgálni. Nem is kellett sietnünk tovább, a nyári hónapokban ugyanis egyáltalán nem nyugszik le arrafelé a nap, még éjfélkor is világos van – már amikor az ember kikeveredik a ködfelhőkből. A pultos azzal riogatott minket, hogy télen viszont folyamatos a sötétség, olyankor mindenki D-vitamin hiányban szenved, a kisebb falvak könnyen hótorlaszok fogságába esnek és az esetleges depressziós kilengések elkerülése érdekében az alkohol fogyasztása még otthon is tiltott. Ezt persze nem mindenki tartja be…
Ekkorra már mi is elkezdtük gyanítani, hogy errefelé sincs rénszarvaskolbászból minden kerítés. Pedig Norvégia 5 és fél milliós lakosságához mérten óriási erőforráskészlet és nemzeti vagyon felett rendelkezik, amely lehetőséget adott a XX. század folyamán kiépíteni a jóléti társadalom egyfajta luxuskivitelét.
A helyiekkel folytatott beszélgetésekből kiderült, leginkább azt értékelik, hogy az állam sikeresen aknázza ki az ország természeti adottságait, majd a nyersanyagexport bevételeit visszaosztja a lakosságnak, szociális juttatások és minőségi közszolgáltatások formájában. Ennek ellenére mégis alacsony a születések száma: átlagosan 1,5 gyermek jut egy asszonyra, tehát a norvég családok is a fejlett társadalmak általános tendenciáját követik a kevesebb gyermek és kisebb háztartások irányába.
Holott sajnálhatja az a gyermek, aki nem ide születik, hogy miről marad le. A nyilvános terek és funkciók mindenütt rendkívül családbarát kialakításúak: bölcsődés és óvodás kislányaink imádták, hogy minden múzeumban, templomban, kávézóban gondoltak az igényeikre és volt a koruknak megfelelő foglalkozósarok.
Az atlanti partvidék városaiban pedig számos skanzen jelzi: észszerű kereteken belül, de a norvég állam elkötelezetten támogatja a műemlékek fenntartását és a kulturális értékekhez való széles körű hozzáférést.
A takarók alatti időzésre ösztönző éghajlat és bőkezű családi juttatások ellenére már érezteti hatását a népességfogyás folyamata, legkiélezettebben a sarkkörön túli régiókban. Honningsvåg lakossága az utóbbi évtizedekben a felére csökkent, a fiatalok már ritkán vállalják egy olyan, turistaszemmel romantikusnak tetsző életmód nehézségeit, amelynek időbeosztását az arktiszi halászat, a tundrai állattartás és a hónapokon át tartó nappalok és éjszakák váltakozása határozza meg.
Hogy egy példát említsünk, az állam számos módon igyekszik támogatni a hagyományos számi (lapp) rénszarvastartást. Csak az Északi-foknak is otthont adó Magerøya szigetén legalább ötezer patás bóklászik, és nemcsak a közúton élveznek előnyt minden járművel szemben, de még saját kompjuk is van. Ez utóbbira a nomád állattartás korszerűsítése érdekében van szükség, a szó szerint „Sovány-szigetnek” nevezett vidéken ugyanis igen gyér a növényzet, és szervezett fuvar híján az éhes rénszarvasok hajlamosak megpróbálni átúszni a szárazföldre – a jeges tengervízben több-kevesebb sikerrel.
Jelentős tehát az elvándorlás a fiatalok között, és az itt meghatározó ágazatnak számító hajózás terén nem is akad elég helybéli munkaerő. Ezért is gyakori látvány ma már a frekventáltabb kikötőkben, hogy más égtájakról származó dokkmunkások, sofőrök, gépkezelők, sőt, halászok csoportjai dideregnek a dermesztő szélben imbolygó árbócok között.
Norvégia lehetőségeinek és kihívásainak egyfajta mikrokozmoszát alkotja az ország végpontjai között nagyjából félúton, egy festői fjord derekán elhelyezkedő Ålesund városka, ahol volt szerencsénk egy kicsivel több időt eltölteni. A vikingek alapította település annak idején számos tengeri portya kiindulópontjaként szolgált, és figyelemreméltó néprajzi gyűjteménnyel rendelkezik. Az „eredeti” városból viszont szinte semmi nem maradt fenn, ugyanis 1904-ban egy gondatlanságból okozott tűzvész elpusztította és lakossága egyetlen éjszaka leforgása alatt fedél nélkül maradt. A legforgalmasabb utca a mai napig őrzi II. Vilmos német császár emlékét, aki a hír hallatán azonnal útnak indított egy segéllyel megrakott hadiflottát és pénzügyileg is támogatta a város újjáépítését. Ekkor nyerte el egyedülállóan egységes szecessziós arculatát.
Az efféle vidéki norvég kisvárosban a magyar szó persze ritka, mint a holló, pedig hírnevünk már idáig is eljutott. Családunk Ålesund utcáit először kisvonattal járta be, de nem is akármilyennel: belső jelzésük tanúsága szerint a mozdony és vagonjai hazánkban, Tatán kerültek ki a gyárból. Ennél is jobban meglepődtünk, mikor a bevásárlónegyed kávézóktól övezett terén egy házi készítésű piros-fehér-zöld zászlóval felvonuló norvég aktivistába botlottunk. Rudolf, aki egyáltalán nem kérte nevének elhallgatását, méltatlankodva adott hangot aggodalmának, hogy a nagyobb városokban maholnap kisebbségbe szorul a skandináv őslakosság, az erősödő bevándorlás miatt veszélybe kerül a társadalmi kohézió, megjelent a bűnözés, a gettósodás, és lelkesen méltatta hazánk erőfeszítéseit a születési arány növelése és a határok védelme érdekében. Ezt követően norvég és (kivehetetlen szövegű, de felismerhető dallamú) magyar népdalokkal kedveskedett az időközben összeverődött hallgatóságnak.
Így aztán megint tanultunk valamit: akadnak skandinávok, akik számára Magyarország a minta. Ki gondolta volna?
