Abban az országban, amelyben száz és ezermilliárdok kötnek ki rokonoknál, barátoknál, haveri cégeknél, nem tűnik különösebben fajsúlyos esetnek, hogy Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, Orbán Viktor kedvenc sportújságírója, hovatovább: felcsúti szomszédja a kormány által 2017-ben ráaggatott futballnagyköveti titulus címszó alatt a Külügyminisztérium büdzséjét mennyivel terhelte meg, mennyi pénzébe került a magyar államnak (ekként a magyar adófizetőnek) a hat év alatt megejtett 35 kiruccanása? Pedig egy ilyen ügy firtatása újra és újra a kormányzat arroganciáját példázza, ahogy történt most is, amikor Vadai Ágnes DK-s képviselő a Parlamentben kérdést intézett Szijjártó Péterhez: mennyi az annyi?
Arra alighanem Vadai se számított, hogy a külügyminiszter tételesen „bevall mindent”, ám Szijjártó nem is reagált, megtette helyette államtitkára, Magyar Levente, aki összeget nem mondott, ellenben ráolvasta Vadaira, hogy ő sem diplomata, mégis van neki is diplomata-útlevele. Arról hallgatott, persze, hogy a jogszabályok értelmében valamennyi parlamenti képviselő kaphat ilyen okmányt: a csúsztatás a kormányzati kommunikáció alappillére, igazság elkenve, a pénzünkkel azt csinálnak, amit akarnak. Ha éppen arra akarják költeni, hogy körbereptetik Szöllősit az univerzumban, hátha a K2-b18-as exobolygón is jól cseng majd Szoboszlai Dominik neve, ami a Puskás-örökség legfőbb haszonélvezőjének áldásos tevékenységű portyái nélkül aligha következne be, persze, megtehetik. Megtehetik, hogy nem mondják el, ki mindenki kapott diplomata-útlevelet, nem derül ki, az ugyancsak diplomataként utazgató, Szijjártóval puszi-pajtás Dzsudzsák Balázs határátlépéseit is mi finanszírozzuk-e. Hogy Szöllősi 5 vagy 50 millióért utazgatott, elenyésző kiadás a hatvanpusztai majorság fényűzéséhez, Mészáros Lőrinc percenkénti 340 ezres keresetéhez képest. Mondhatnánk, csepp a tengerben.
Amiben ők lubickolnak, a többiek meg undorral a torkukban fuldokolnak.