Nemsokára kihirdetik az idei irodalmi Nobel-díj győztesét, és ilyenkor már lázban égnek a fogadóirodák, meg a tippek szerelmesei is: vajon kinek a neve kerül majd ki a még mindig titkos jelöltek listájából. Mivel a valódi várományosok listáját hosszú ideig nem hozzák nyilvánosságra, így ez csaupán játék volt és az is marad. A győztest persze nagyritkán találják el, emlékezzünk csak, milyen sokáig szerepelt az esélyesek közt Philip Roth, aki végül 2018-ban az elismerés nélkül halt meg. De évek óta emlegetik a befutók közt a román Cartarescut, vagy a norvég Jon Fossét és a japán Murakami Harukit, mint ahogy Nádas Péter is sokáig az élbolyban szerepelt, aztán majd jön egy olyan kiszámíthatatlan győztes, mint Bob Dylan vagy Szvetlana Alekszijevics.
Ám akkor is öröm, hogy a tipplistákat összegző fogadóiroda oldalán Krasznahorkai László az igen előkelő második helyen szerepel, amit a magyar hírcsatornák máris úgy kürtöltek szét, hogy még sosem volt ennyire közel az újabb elismerés. Valóban közel van, mégis igen messze, viszont az is lehet, hogy csütörtökön egybeolvad a két távolság, és megint ünnepelhetünk. Azt kissé kárörvendően állapítom meg, hogy Krasznahorkai is pont olyan megrághatatlan jelölt, mint amilyen győztes volt Kertész annak idején a jobb oldalnak. Máig emlékszem a tokaji írótáborban elhangzott fanyalgásokra (szigorúan a háttérbeszélgetésekben), hajmeresztő teóriákra, amellyel a „német jelölt” győzelmét magyarázták, aki jókor húzta elő a „zsidókártyát”. Addig-addig kerülgették, míg végül a Magyar Szent István-renddel ünnepélyesen lenyelték, majd a hagyaték egy részére is rátenyereltek, azóta a nemzeti kánon része, és a fanyalgók is már csak magukban füstölögnek.
Krasznahorkait sem lehetne a „magyarhírű” szerzők között üdvözölni (Demeter Szilárd jelentette ki anno, hogy „azokat az írókat érdemes támogatni, akik magyarhírűek akarnak lenni”), hiszen kozmopolitább a kozmopolitánál, a lakhelye egy idő óta Berlin és a világ, nem a szűk hon, és akinek legutóbbi regénye is Németországban játszódik, német szereplőkkel a búzavirágos Alföld helyett. Florian, a főszereplő ráadásul Angela Merkelnek címezi a leveleit, ahelyett, hogy… nem is folytatom. Már ebből is látszik, hogy Krasznahorkai személyében megint csak egy „kelet-európai liberálisról” van szó, aki Nyugaton csak a származása miatt fontos, miközben a világról tulajdonképpen nem gondol semmit – már ha hallgatunk Demeter értékes útmutatásaira.
Az biztos, hogy ha ő kapná a második magyar Nobel-díjat, akkor csakhamar elszaporodnának a hasonló eszmefuttatások, persze megint csak a háttérben, a felszínen kénytelenek lennének tapsolni, mert teljesen szembefordulni az elismeréssel még nekik is kínos lenne. És egyre nagyobbra nőne a sóvárgás egy igazi magyar író elismerése után (ne legyenek illúzióink, Nádas Péterrel is lennének gondok, ha a NER szemüvegén keresztül nézzük), amellyel még mindig késik az éji homályban a Svéd Akadémia.
Drukkoljunk hát, amíg megtehetjük. Amíg magyarként ilyen közelinek tűnik a világ.