A sok ígéretes jelöltből végül a kosárlabda került ki győztesen. Járt ugyanis Dusi teniszórára és -táborba, egy időben az asztalitenisz is komoly esélyekkel indult, hogy aztán a surranópályán a csapatjáték legyen a befutó: a gyerek egy ideje a Vienna United sportklub tagjaként pattogtatja a labdát. Már alig várjuk, hogy elkészüljön a fekete mez, ami minden másnál fényesebben bizonyítja, hogy a feltörekvő klub több száz reménységének egyike lett.
Amúgy nem tartozunk az ambiciózus szülők közé. Az apró örömökben hiszünk. A minap a verejtékszagú öltözőben az izgatott apukák és anyukák a csemeték jövőjét ecsetelték, boldogan osztották meg egymással az edzők dicséreteit és megjegyzéseit, amelyek fényében az amerikai apuka például már az NBA-t sem tartotta kizártnak. Hiszen valamilyen célt mégiscsak ki kell tűzni, vagy nem – kérdezte irigylésre méltó amerikai akcentussal. Egy osztrák édesanyával csak hümmögtünk a sarokban, mert bár mi sem vagyunk híján a szárnyaló képzeletnek, egyelőre beérjük annyival, hogy a gyerek a jelenben élvezi az edzéseket, a légkört, a játékot. Sokszor láttuk már lélektelenné válni a sportot pusztán amiatt, hogy kilúgozták belőle a játékosságot a teljesítmény érdekében. Teljesen idegen tőlem a pálya szélén felhevülten ordibáló szülő szerepe, aki a maga „tanácsaival” hajszolja győzelemre a gyermekét. Aki a saját megvalósulatlan álmait próbálja belepréselni az utódjába, ha tetszik neki, ha nem.
Magam is láttam nemrég a Richard király című filmet, amelyben a Will Smith alakította apuka elképesztő hite és vasakarata faragott világra szóló sportolókat a Williams nővérekből. S bár tagadhatatlanul megható és tanulságos a történet, én mégis mindig azokra gondolok ilyenkor, akik az apák hite és a vasakarata ellenére sem váltak kimagaslóvá és legendává. Akiket ez a hit és akarat megtört és nem felemelt. Azokra, akikről nem beszélnek a filmek, a könyvek és a lexikonok, mert lemorzsolódtak, mert túl korán kiégtek. (Ha magam fognék regényírásba, biztos, hogy egy efféle „vesztest” tennék meg főszereplőnek. Mindig is jobban érdekelt az „elbukottak” lélektana, mint az ajnározott példaképeké. Könnyen lehet, hogy ehhez nem amerikainak, hanem K-európainak kell születni.) Én tehát egyelőre nem látom bele Michael Jordan mozgását a gyerekbe, csak egy kilencévest nézek meghatottan, aki kipirultan és csatakosan fut le a pályáról, s legszívesebben hazáig pattogtatná a labdát levezetés gyanánt. Ennek a lelkesedésnek és örömnek a megőrzése szerintem nagyobb győzelem, mint magasra emelni a wimbledoni kupát.
Még előttem van, ahogy először Madridban megyünk le a szomszédos, teljesen elhagyatott pályára, s már az is remek eredménynek számít, ha a palánkot eltalálja a labdával. De akkor még annak örültünk, és ugyanolyan elégedetten tértünk haza, ahogy ma is. Lehet, hogy most sokan kishitűnek gondolnak, vagy olyannak, akiből hiányzik a versenyszellem. Ez utóbbi állítás, mondjuk, igaz is. Az irodalomban, fogalmazás közben erre sosem volt szükségem, meg is őrülök attól a mentalitástól, amely bicikliversenyként fogja fel a szépirodalmat, első- és másodvonalról beszél, nem pedig inspiráló művekről. Hiszen olykor egy hátrébb sorolt szerző mellőzött alkotása nagyobb hatást gyakorolhat ránk egy sztáríró gyengécskébb, reflektorfényben fürdő dolgozatánál. A hatás – márpedig ez a lényeg, enélkül ugyanis minden művészet halott tárgyak összessége marad – pedig gyakran nem nézi az épp aktuális kánont.
Amúgy pedig a család nincs híján a sportsikereknek. Az apám például a maga idejében országos bajnokságot nyert a szatmári iskola csapatával. Igen, kitalálták, kosárlabdában. Ami azért is volt nagy szó, mert egy magyar suli magyar csapataként érték el. Apám nem volt túl magas termet, viszont igen fürgén mozgott a pályán, így aztán irányítóként vette ki a részét a győzelemből. Sajnos, nem volt egy dicsekvő természet, én meg nem faggattam, így a részletek homályban maradtak. Pedig most jó lenne végighallgatni, hogy milyen út is vezetett eddig, még ha nem is tekintenénk rá Sándor királyként. Annyit tudok csak, hogy örök barátságok szövődtek a csapattagok között, és felnőttként hetente lejárt velük kosarazni, igaz, már csak „egykapura”, ám ugyanolyan hévvel. Kamaszként már én is elkísértem, de inkább a nők között játszottam a másik palánknál, mert apámék túl komolyan vették az eredményt, engem pedig nyomasztott, hogy mindenáron győzni kell. A fociban a grundon is annak a csapatnak a tagja szerettem lenni, amelyik képes nevetni a saját bénázásaikon, egy-egy borzalmasan elrontott cselen vagy hazaadáson, és nem vért akar inni sör helyett.
A részvétel és az öröm izgat tehát és nem a dicsőség. Tudom, furcsán hangzik ez egy olyan nemzet tagjaként, amelyik igazából csak az aranyérmeseket tartja számon. De mit érnek a bajnokok a láthatatlan középmezőny nélkül? Azok nélkül, akik babérkoszorú helyett a játék puszta bizsergésével hagyták el a pályát. Az amatőrök és kiugrottak nélkül. Ha ők nem lennének, még árvább helynek tűnne a dobogó legfelső foka.
