Az már biztos, hogy Péterünk mindörökre beleírta magát a magyar politikatörténetbe. Nem, nem azzal, hogy ő lett Magyarország egyszemélyes légitársasága, aki adófizetői pénzekből megteszi évente a Föld-Hold távolságot, s akinek ökológiai lábnyoma alighanem nagyobb, mint egy Tihanyi-félszigetre telepített akkumulátorgyáré. Nem is azzal, hogy ő lett minden idők Legtöbb Nyugati Nagykövetét Minden Köhintésért Behívató sértődős külügyére, és még csak nem is azért, mert az orosz csapatok kivonulása után 30 évvel akkora elánnal lett az egykori Szovjetuniónál is agresszívebbnek és vérengzőbbnek bizonyult putyini Oroszország jószolgálati nagykövete, hogy hozzá képest a Kádár-Brezsnyev éra néhány moszkovitája is szamizdat-értelmiséginek tűnik.
Nem, ezek apró, felületi mintázatok.
A lényeg a mélyben húzódó politikaszervező elv, ami mint fénysugár az éjszakában, alighanem utat mutat későbbi korok magyar politikusainak, kezükbe adva a közéleti érvényesülés legbiztosabb receptjét: a jó politikus olyan, mint egy pocsék rockzenekar, amelyik pont attól lesz állócsillag, hogy eredetileg szarból gyúrták. Vegyük például a Twisted Sisterst. A zene szörnyű volt? A banda nevetségesen nézett ki? A szövegeik nagyhangú közhelyek voltak? Naná. Viszont aki csak szembetalálta magát ezzel a rettenettel, annak valahogy viszonyulnia kellett hozzá. Az értelmesebbje persze kiröhögte meg pfujolta. Az örök kisebbségi komplexusos, önállótlan, ízléstelen többség ellenben annál inkább tapadt a csapathoz.
Szóval nem túlzás, Péterünk legendás szorgalma és gátlástalansága mellett az ikonikus kakastaréjának köszönheti, hogy egy luxus-magánrepülőúton Tadzsikisztán-alsó felé vígan elnetezhet 5-10 millió forintot, ellöncsölhet másik 5-öt, közben előreküldi a szolgálati Mercijét, hogy a 180 rugós futócipőt ne érje a kifutói sár. A rajongók pedig még kezet is csókolnak neki, amiért volt szíves telibe tojni az ellenzékből hőbörgött nagy elveket puritán plebejuskormányzásról, meg holmi polgári Magyarországról.