- Balizs Dániel: A kíváncsiság istene

Ez az a pillanat, mikor ellesem, hogyan
   csapol a sör tetejére habot a pultoslány,
   közben az izzadságtól félrecsúszik a
   könyököm a famintájú matricával
   leragasztott kocsmaasztalon, aminek,
   hogy fel ne rúgják, a lapja könnyű, az alja
   aránytalanul nehéz
Innék még egyet, de az előbb a lány sárga
   ruhában olyat üvöltött, hogy teljes lett a
   csönd a máskülönben zajjal telt helyen,
   közben azt bizonygatta, hogy vele senki se
   bánjon úgy, ahogy egy cigánykurvával,
   mert ő egy sztár, közben csak úgy
   remegtek hasán a szőke pihékkel borított
   hurkák
Nem tudom, mi értelme ülni még itt
   tovább, miközben a város plasztik felhőbe
   borul, homokórák hullnak a földre, az utcák
   sötétzöldek, lassan megtelnek újabb
   tömeggel, naivakkal, a városban bízókkal,
   ahonnan már messzire mennék, de még
   mindig nem lehet
Talán kaszát kellene ragadnom, mint
   Tolsztoj, vagy csak úgy elszöknöm, Tahiti
   felé, mint Gauguin, sötét hajók gyomrában
   szenet lapátolnom, hogy végül az
   éjszakára kijelölt órákban lerogyhassak a
   szénhalomra, amit csak azért hizlalok,
   hogy minél kényelmetlenebb legyen aludni
   rajta, közben a hajó elvinne azok közé,
   kiknek nyelvét sosem hallottam, mégis
   jobban értem, mint a mellettem ülőét
Vajon miért értekezünk műbőr piros
   fotelek ár-érték arányáról, vagy arról, hogy
   hidat építünk oda, ahol addig rév járt, mit
   tanulunk a kiöregedett kompok reccsenő
   deszkáiból, mivel biztatjuk magunk, amikor
   korhadó fedélzetükre lépünk, csaknem
   felnyársalódva saját magunknak tett meg
   nem fogadott ígéreteinkre
Ahogy a jég szétolvad kérlelhetetlenül,
   saját ütemében, felgyorsít- és
   lelassíthatatlanul, úgy oldódunk a
   kilátástalanságszagú kocsmagőzben, az
   utált és alig megszokott utcák párájában
Holnap már ősz, és még az is megindul a
   föld felé, ami eddig buján bókolt a Napnak,
   és az én lefelé nézésem, hirtelen
   ordításom még kevésbé hallik majd, ahogy
   megcsókolom az utcák csikkel borított
   aszfaltját, rothadó elégedettségét, mert azt
   mondják, nem is tehetnék mást
Oly korszak a miénk, amely nem tűri, hogy
   szeressék, hát gyűlöljük, ahogy a kövér,
   vakító fényt a kocsmateraszon, ahol
   esténként sosem hallott zseniális versek
   hangzanak fel, reggelre elfelejtjük és nem
   megyünk velük semmire
Minden este iszonyú szakadékok, mint
   kontinenslemezek nyílnak mellettünk, két
   oldalukon üvöltünk egymásra, a messze
   sodródás megszokottságában, mintha
   saját tükörképünk akarnánk megrontani
Folyton újat találunk, amitől félhetünk, már
   a gondolatunk is lehallgatják, mint valami
   összetákolt, rothadó vélemény-
   nyilvántartás, közben Isten és a Föld
   nyugodt, nem vet lángot és nem halott, és
   nem nagyon vesz tudomást rólunk
Ha tudni akarjátok, egyedül maradtunk,
   gondolatunk határtalanságát úgy húzzák
   le, ahogy a feleslegesnek ítélt sörhabot,
   ránk csapolják a következőt, a falról
   nyugtalan poszterek kétdimenziója bámul,
   és mikor kérdezünk, valami templom
   tornya folyton árnyékot fröccsent ránk, a
   pia mindig olcsó, a fotel műbőr, míg a
   gondolat egy vagyonba kerül
Ne hagyjátok, hogy a kérdésre, az újra a
   visszavonhatatlanra, a kiérlelt csoda
   csilingelőn guruló érméjére rátapossanak,
   mint megszerezni vágyottra, amit nem is
   akarnak, csak hogy másé ne legyen
Megtaláljuk a kíváncsiság istenét, a
   megengedőt, a szabadot, aki leültet és
   kérés nélkül mesél, csak mesél és ordít és
   csak mesél és ordít és mesél