Mint megírtuk, a Publicus Intézet augusztusi felmérése szerint a – válaszadó – színházba járók jelentős többségét egyáltalán nem befolyásolja egy-egy művész politikai véleménye abban, hogy megnézi-e az előadásait. Elsőre az eredmény ismeretében azonnal pezsgőt bonthatnánk. Megünnepelhetnénk, hogy hiába minden harci uszítás, a színházba járók többsége józan maradt. Nem ül fel a címkézésnek, a blikkfangos címeknek az interneten, az egymást becsmérlő levélváltásoknak a közösségi oldalakon. Kezet rázhatnánk, hogy mégis a színészi szakmai teljesítmény számít, semmi más. Csakhogy azt érzem, a mindennapokban még nagyon messze vagyunk a kultúrbékétől, előítéleteink eltűnésétől.
A minap úgy alakult, hogy az egyik fővárosi és minisztériumi közös fenntartású színház premierjén egymás mellett ültünk a Nemzeti Színház vezető színészével. Jóban vagyunk, nagyszerű színésznek tartom, s mivel a partnerem nem tudott eljönni, felajánlottam, tartson velem. Arra lettem figyelmes, hogy többen azt nézik, mit keresünk mi egymás mellett. Láttam sokak szemében a gyanakvást, hogy vajon mi készül itt. Hát nem készült semmi. Amikor először hangzott el a Molnár Ferenc-darabban nem épp pozitív utalás a Nemzetire (a szerző írta bele, igaz, tán nem annyiszor, ahányszor végül szerepelt az előadásban), mindketten felszisszentünk. Próbáltuk is megbeszélni, nem mindenben értettünk egyet. Mindenesetre hosszan beszélgettünk: kultúrharcról, szenvedélyről és utálkozásról. Meghallgattuk és nem meggyilkoltuk egymást. A végén kezet fogtunk és tényleg örültünk. Színházi körökből hallom, vannak, akik a két színházi társaság helyett egyet szeretnének. Tudom, van benne naivitás, de pezsgő helyett szembe kellene nézni végre azzal, mi is történt mondjuk az elmúlt tíz évben a színházi közéletben. Persze, lehet, hogy már késő.