- Mint egy polgárháború

Hogyan találkoztak először a színházzal, mi volt az első meghatározó élményük?

Lelkes Botond: Waldorf Gimnáziumba jártam Vácra, ahol az oktatásnak része volt a színház. Az első meghatározó színházi élményem Robert Wilson rendezése, az 1914 a Vígszínházban, amelyben egyetlen magyar színészként Eszenyi Enikő is játszott. Ott éreztem először, hogy ezt érdemes lehet komolyan venni.

Koós Boglárka: Nézőként az első színházi élményem a Bors néni volt a Kolibri Színházban Molnár Piroskával a főszerepben, hat-hét éves lehettem. Később a Szent István Gimnáziumba jártam, ahol mi diákok gyakran készítettünk előadásokat iskolai ünnepségek ürügyén és egy alkalommal megcsináltuk Pintér Béla Kaisers Tv, Ungarn című darabját, amire meghívtuk Pintér Bélát is, aki el is jött, sőt azt is elmondta, hogy szerinte az egyik jelenet humorosabb volt, mint az ő verziójuk.

Jakab Balázs: Édesanyámmal az Operettszínházba volt bérletünk. Kilencéves lehettem amikor az egyik előadásra elmentünk, amiben játszott a Dolhai Attila. Rögtön arra gondoltam, hogy én is így szeretnék majd ugrabugrálni, mint ő. Energikus volt és izgága, mint akkoriban én. Az Óbudai Árpád Gimnáziumban viszont már jártam színjátszókörbe.

Szécsi Bence: Nekem nincs első, markáns élményem, inkább azt mondanám, hogy sok pilléres a kapcsolatom a színházzal, amely szép lassan alakult ki. Egy kis faluból, Esztárból jöttem, ritkán jutottunk el színházba. Később a debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártam drámatagozatra és ott tapasztaltam meg először, hogy mennyire jó dolog a színház és hogy mekkora közösségi élményt jelent ezzel foglalkozni. A Csokonai Színház művészei jártak át bennünket tanítani.

Kanyó Kata: Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék, mint a Bence, mert egy gimibe jártunk és osztálytársak voltunk. Én sem tudnék mondani egy meghatározó élményt, inkább én is ezt éreztem meg a gimnáziumban, hogy mennyire jó ezt csinálni. Ha egy konkrét előadást nem is tudok mondani, gyerekkoromból rengeteg olyan pillanatra emlékszem, ami a színészet felé vezetett. Játszottunk például kardosat és szinte most is érzem, amikor belefúródott a fakard a hátamba és eljött a vég. Az ehhez hasonló pillanatokat keresgélem azóta is, amelyekben jó benne lenni, de jól ki is lehet belőlük szállni.

Hogyan emlékeznek a felvételire, mit adott ez az öt év?

LB: Azért is jelentkeztem, mert szakmai szövetségeseket kerestem és meg is találtam őket. Ide sorolnám az osztálytársaimat, tanáraimat, mestereimet, akik közül többen a barátaim lettek. Félek attól, hogy az összetartó közösségünk tagjai egyre kevesebbet tudnak találkozni. De igyekszem tenni érte, hogy ez ne így történjen.

JB: Nem ismertem az osztályt indító tanárokat, Zsámbéki Gábort és Fullajtár Andreát. Arról a mítoszról viszont tudtam, hogy itt szétszedik az embert, majd összerakják. Ez volt az én naiv álmom, hogy végre itt engem valaki helyrerak. Jártam felvételi előkészítőre. Aztán kiderült, hogy az előképem, amire én számítottam, sok szempontból torz volt. Az öt év alatt ez a kép megváltozott. Most már látom a munkát mögötte, hivatásnak tekintem, erre tanított meg az egyetem. Amikor az egyetemfoglalás után magunkra maradtunk, az jelentette számomra az egyetem végét. Az a rendszer, amiben addig éltünk, kapott egy durva sebet, amit nekünk még két éven keresztül ápolni kellett adminisztratív és kötelezettségek szempontjából.

KB: Először tanár szerettem volna lenni. Aztán mégis újragondoltam, és végül egyértelművé vált, hogy az SZEF-ére jelentkezem. Szerettem verset mondani, jártam néptáncra. Nehéz volt bevallani magamnak, hogy színész akarok lenni, de miután ez sikerült, mindent feltettem magamban egy lapra. Nem jelentkeztem máshová, nem is vettek fel először. Egy évet a Nemes Nagy Ágnes  színész OKJ-képzésére jártam, ahol rengeteget tanultam. Amikor felvettek minket, az osztályfőnökeink beszéltek arról, mennyire fontos, hogy csapatként tudjunk együtt dolgozni. Mindig adtak olyan feladatot, amit tizenötünknek kellett egyszerre megoldani. Azt megtanultam, hogy a csapat erejéből fakad az én erőm is, és ezt szeretném továbbvinni. Remélem azt is, hogy fogunk még együtt dolgozni az osztállyal.

SzB: Játszottam néhány előadásban gimnazistaként a Csokonai Színházban. Adódott, hogy a Színművészetire jelentkezzem, de jelöltem meg más egyetemeket is. Ha engem akkor nem vesznek fel, akkor én most pszichológus vagy tanár lennék. Az SZFE-én a harmadrosta jelentette számomra a fordulópontot. Ott éreztem, hogy ez jó lehet nekem. Az egyetem tudtam meg, hogyan kell a színház nyelvén fogalmazni, olyat tanított, például az esztétika területén, amit magamtól nem ismertem volna meg. Felnyitotta a szememet, hogy jé, ezt így is lehet látni és ábrázolni a világot! Nagyon szerves részét képezte az egyetem az életemnek, és most hogy vége, úgy érzem újra kell definiálnom az identitásomat.

KK: A gimiből többen jelentkeztünk, de végül hármunkat vettek fel, (Mechle Christian a sorozat első részében szerepelt). Én is több helyre jelentkeztem. A harmadrostán olyan jó csapatunk volt, hogy néha el is felejtettem, hogy itt mire megy ki a játék, olyan jól éreztem magam. Az első három évet úgy éltem meg, mintha egy menő játszóházban lettem volna, ahol színes labdás medence van meg ilyenek, és minél több mindent kipróbálunk, annál jobb, de én félős gyerek voltam. Aztán egyszer csak azt mondták, na gyere ki és próbálj a lábadra állni, és ez is jól esett. Most már azt tudom mondani, igyekszem megállni, és már nem félek annyira.

Önöknek kijutott bőven az elmúlt öt évben: Covid, egyetemfoglalás. Hogyan változtak emiatt?

JB: Nekem az egyetem előtt nagyon izgága és szétszórt volt a személyiségem. Amikor felvettek akkor én úgy tettem, mintha összeszedett lennék, pedig egyáltalán nem voltam az. Emiatt, hogy egy ellentmondásba hajszoltam magam, az első másfél évben végig szorongtam. Az első Covid hullám ily módon engem leginkább felszabadított. Az egyetemfoglalás alatt azt hittem jól vagyok, de az osztályfőnökeim aggódtak értem. Most utólag azt mondom, hogy úgy éreztem, mintha egy polgárháborúban vennék részt gyerekként, akinek a feje fölött megy a harc. A képzésre, az infrastruktúrára ráfért a reform, de az átvétel eszközeivel egyáltalán nem értek egyet. Arról nem is beszélve, hogy minket is eszközökként használtak fel ebben és az átvevők árulóknak tekintettek.

LB: Az egyetemfoglalás számomra nagyon ambivalens élmény volt. Egyszerre vetődött fel, hogy nagyon is számít amit csinálunk és, hogy egyáltalán nem. Ezt a kettősséget jó volt ilyen korán megtapasztalni, megtanulni. A Covid alatt osztálytársaimmal elkezdtünk forgatni, nem szerettük az online színházat, ezért elhatároztuk, hogy filmszínházat csinálunk.

KB: A Covid, a bezártság, a zoomon tartott mesterségórák azt az érzést keltették bennem, hogy ebben a helyzetben semmi értelme színésznek lenni. A modellváltás miatt is hasonlót éreztem. Akkor harmadévesek voltunk, abba is akartam hagyni az egyetemet, de nem tudtam elképzelni, hogy otthagyjam az osztályt. Ez jelentette számomra a megtartó erőt. Az egyetemfoglalás után jött hozzánk dolgozni Mohácsi János, a Mágnás Miskát rendezte a 6színben és a vele való munka adta vissza a hitemet.

SzB: Másfél évet jártunk az egyetemre, aztán jött a Covid, a modellváltás szándékát pedig lehetett sejteni. Az egyetemfoglalás, úgy tűnt mintha egy évig tartott volna, noha valójában kicsivel több mint két hónap volt. Nagyon összesűrűsödött akkor az életünk. Pár hónap alatt mintha egy-két évet öregedtünk volna. Rendkívül felfokozott időszak volt. Aztán jött a második Covid-hullám, ami egy újabb szélsőségbe sodort minket. Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea felmondása nem várt helyzetet teremtett az osztály életében. Gyerekekből hirtelen önálló racionális döntéseket meghozó emberek lettünk, úgy hogy közben valahogy egy közös erkölcsi alapot is képesek voltunk definiálni, ami, ha nincs ilyen zivataros időszak az egyetemen, nem elengedhetetlen része egy osztály közös létezésének. Meg kellett tanulnunk felnőttként viselkedni, felelősséget vállalni magunkért és a közösségért.

KK: A Covid az elmagányosodás mellett nagyon sok kínnal járt. De én szeretek ebből az időszakból is a jóra gondolni. Amikor már nem voltak nagyon szigorúak a szabályok, megbeszéltük, hogy páran az osztályból eljönnek a vidéki házunkba Ebesre. Hat napig, úgy éltünk együtt tízen, mint egy kommunában. Közben voltak óráink, mindenki csinálta a dolgát. Ha megálltam a nappaliban, akkor ráláttam egy másik szobára, ahol egy megerőszakolós jelenetet próbált valaki. Más a mosókonyhában volt online beszédórán. A spájzban énekeltek. Egymásnak vettünk fel jeleneteket. Kiosztottuk, hogy ki készítse az ebédet. Az egyetemfoglalással kapcsolatban sok minden más mellett nekem is a hirtelen felnövés kényszere jut eszembe. Azt hiszem, sokkal érettebbé váltam. De jó érzés volt termekben éjszakázni is, mert az egésznek volt egy fiatalos, naiv romantikája. Nehéz időszak volt, ez kétségtelen, de abban lehetett hinni, hogy annak amit csinálunk, van értelme, meghozhatunk döntéseket, és változást érhetünk el.

Milyen konkrét terveik vannak?

LB: Említettem a filmes projektjeinket, létrehoztunk egy filmek készítésével foglalkozó céget a Non Lieu Film Productions. Az elmúlt évben tizenöt kisfilm elkészítésében segíthettünk az alkotni vágyó fiatal filmeseknek. Játszom a Zsótér Sándor által rendezett Vizityúkban a Katonában ezt már bemutattuk és a Játékszínben a Csodálatos Júliában. Eljátszhattam korábban Pécsett Raszkolnyikovot Zsótér Sándor rendezésében. De ugyanolyan fontosnak tartom, hogy most próbálok egy fizikai színház rendező Hevesi Fanni előadásában az SZFE-n.

SzB: A Centrál Színházba szerződtem. Rendeztem egy előadást az egyetemen az utolsó évben, íróként, dramaturgként és rendezőként vettem részt az előadásban, arra jöttem rá, hogy ebben a helyzetben tudok igazán felszabadult lenni. Ezt a szabadságot kell megkeresnem még a színészetemben is, és szeretnék ugyanazzal a csapattal újra együtt dolgozni. A Centrál Színházban az biztos, hogy játszom az Alföldi Róbert rendezte Az ügynök halálában.

KB: Szabadúszó leszek Az Apertúra Társulatnál átvettem két szerepet és új bemutatóként Ibsen Nóra című darabjában játszom egy tantermi előadásban, aztán decemberben a Katonában lesz egy premierem, januárban a Pinceszínházban és az évad végén pedig Budaörsön.

JB: A Katona József Színházba szerződtem, ahol nekem is, mint Boglárkának öt bemutatóm lesz ebben az évadban, ebből négy a Katonában egy a Trafóban és dolgozom egy monodráma tervén is.

KK: Én is a Katonába szerződtem, az osztályból összesen négyen leszünk. Szerencsére nekem is lesz bőven feladatom, négy bemutatóm lesz a most induló szezonban.