- Menekültekre vadászik a magyar-szlovák határon a nagyotmondó kungfumester

– Most már hetente többször is felbukkannak. A faluba nem mindig jönnek be, csak akkor, ha eltévednek. Kiteszik őket itt a határban, megmutatják nekik, merre van az Ipoly, és a kis híd, amin eddig át lehetett menniük. Most már keresgélni se kell nekik az ösvényt, kész a nagy híd, amin kényelmes, aszfaltozott úton, mostantól akár százasával, ezresével is át tudnak majd menni. Lehet, hogy nem így tervezte a magyar meg a szlovák kormány, amikor úgy döntött, hogy uniós pénzből beruház erre, de most a migránsok útját is megkönnyítik vele – mondja egy férfi a Nógrád megyei Őrhalom főutcáján egy fabódénál.

Azt meséli, a menekültek egyelőre nemigen bolygatják meg az ezer fős falu életét, itt még nem történt olyan jelenet, mint a napokban Balassagyarmaton, ahol a város központjában ütöttek rajta a rendőrök egy menekültcsapaton. – Elég rémületes volt, nem vagyunk mi hozzászokva ilyen jelenetekhez – mondja egy ottani anya, aki épp rokonlátogatóban van itt a férjével meg a kisfiával. A nő nem szeretné megszokni a filmszerű jeleneteket, de azt azért érzékeli Balassagyarmaton és itt ebben a faluban is, hogy több a rendőr, mint korábban. Alighogy ezt kimondja, két lovasrendőr bukkan elő, a járdán közlekednek, mennek ki a falun át a mezőre, ellenőrzik a magyar-szlovák határszél innenső oldalát. Balassagyarmatról járnak át, máskor inkább tolvajokat fognak, de pár nappal ezelőtt két migránst is fülön csíptek – idézik fel.

Ilyenkor csak feltartják őket és hívják az autós járőröket, akik aztán a balassagyarmati befogadó állomásra viszik az érintetteket. Farkas Egon független polgármestert telefonon érjük utol, azt mondja, addig nem jelentenek az itteni közösségre nézve valódi problémát a menekültek, amíg nem jönnek be a faluba. Az igaz, hogy amerre járnak, ott szemetelnek, és kell utánuk takarítani, de a nagyobb gond most inkább Szlovákiában mutatkozik.

Átsétálunk az új hídon a határ túloldalán lévő Ipolyvarbóig. Az úton autók még nem tudnak közlekedni, az utolsó simításokat végzik épp a NER-közeli vállalkozások: több helyen látni az A-HÍD Zrt. és a Hídépítő Zrt. logóit. Műanyag szalaggal van lezárva mindkét oldal, de könnyen át lehet bújni alatta, vagy akár átlépni. A beruházás műszaki átadása a napokban megvolt – tudjuk meg a helyiektől - a hivatalos avatáson pedig majd vélhetően nagy csinnadrattával vágják át itt a szalagot hamarosan politikusaink.

- Már nem is lepődjünk meg, ha sötét ruhába öltözött, csapatba verődő embereket látunk a faluban, akik épp eldobják a hátizsákokat, lekapják a kabátjukat, elhajítják az üres cigarettás dobozt meg az üdítős flakonokat. Ez megy itt már több hete.

 – mondja szép palócos akcentussal Lajtos Ferenc nyugdíjas kőműves, miközben barátja, Pálfi István mutatja az irányt a túlsó utca felé. Elsétálunk, valóban ott árválkodik egy kopott furgon, magyar rendszámmal, az ajtajai sincsenek zárva. A kesztyűtartóból félig kilóg a forgalmi engedély, egy utolsó szál cigaretta is maradt a dobozban, s parkolójegy árválkodik az első ablakban. Kinyitjuk a hátsó részt: összegyűrt, nedves, koszos hálózsák, sárga láthatósági öltözék, szerb feliratú üdítős dobozok, magyar energiaitalok. Nem messze innen egy félig-meddig gondozatlan kertet találunk, tökök, paprikák, rosszul megmetszett szőlő bokrok, beljebb hevenyészett tábortűz nyomai, elszórva pulóverek, kabátok itt is.

Fagyas Marcell, Ipolyvarbó polgármestere lapuknak azt mondja: hiába kértek eddig segítséget a szlovák államtól, igazából nem kaptak. Az alig háromszáz lelkes, főleg idősek lakta településnek nem hiányzik, hogy hetente a lakosságszám többszöröse vonuljon végig a faluban, még akkor sem, ha eszük ágában sincs itt maradni - mondja. A település vezetője szerint jelenleg az a legnagyobb probléma, hogy megbízott kormánya van Szlovákiának, s hiába terjesztette elő, hogy vonják vissza az úgynevezett regisztrációs igazolás kiadását a menekültek számára, ezt a parlament nem szavazta meg. A papír voltaképpen egy harminc napos itt tartózkodása jogosítja a menekülteket, akik azonban úgy gondolják, hogy ezzel a dokumentummal már szabadon mozoghatnak az Európai Unió területén. Sokan el is indulnak Németország felé, és ott aztán vagy elkapják őket a határon, vagy átjutnak, és ezzel végül elérik a célt, amiért otthonról elindultak. Arra a felvetésre, vajon miért nőtt meg a menekültek száma az utóbbi időben, a polgármester nem tud, vagy nem akar válaszolni, de azt azért leszögezi: valóban érzékelhetően többen jönnek, mint korábban. A hideg beköszöntével aztán elcsitul majd a menekültáradat, de hogy jövő február végétől újból jönnek majd a jobb életre vágyók, abban errefelé nem kételkedik senki – teszi hozzá. Az itteniek szerint most szinte az egész ipolysági határszélen arra várnak a falvak, hogy szeptember végén megtörténjen az időközi szlovákiai parlamenti választás, és legyen olyan kormányzóképes erő, amelyik nem béna kacsaként irányít, hanem döntéseket tud hozni a menekültekkel kapcsolatban.

A több mint tízezres lélekszámú Nagykürtösre indulunk tovább, 30 kilométerrel odébb, ahol információink szerint egy ideiglenes befogadó-, és regisztráló menekültállomást alakítottak ki a szlovák hatóságok. Egy városszéli, leharcolt, kihalt üzemi területen haladunk végig, rozsdásan meredeznek az itt hagyott vasoszlopok, és egy félig-meddig letépett műanyag szalag vezeti utunkat a drótkerítésekkel elzárt csarnoképület felé. A kapuban katonai rendészek, beljebb is egyenruhások, belépni nem lehet, a bent tartózkodókkal sem beszélhetünk – mondják az őrök. Harminc-negyven embert látunk üldögélni néhány asztal és lóca körül, két fiatalabb katona egy kislánnyal játszik, lufit passzolgatnak, a gyerek kacag. Az udvar távolabbi, hátsó részén egy autóbuszba pakolnak épp nagy táskákat, pokrócokat: akiket már regisztráltak, azokat később továbbviszik Kassa vagy Eperjes felé egy-egy befogadó állomásra, ahol kiállítják számukra az átmeneti itt tartózkodásukhoz szükséges iratokat. Mentőautó, majd rendőrségi kocsi érkezik, míg itt vagyunk, beparkolnak a befogadó állomáson, s várnak újabb riasztásra. Visszafelé megállítunk a közelben egy kutyát sétáltató idősebb asszonyt, törve beszéli a magyar nyelvet, azt mondja, két hete alig alszik, ha nyitva az ablak, csak az autókat hallja, ahogy hozzák-viszik az Ipolynál elkapott csapatokat. Volt olyan időszak – teszi hozzá - amikor legalább hétszázan tartózkodtak egyszerre az átmeneti táborban, zömmel férfiak, de nők és gyerekek is, ám úgy tudják a helyiek, hogy mostanában már csökkent a létszám, sokakat elvittek innét az ország belseje felé.

Elindulunk vissza az Ipoly folyóhoz, útközben egy rendőri ellenőrzésbe szaladunk bele, ahol szlovákul jól beszélő fotós kollégánknak köszönhetően információkat kapunk arról: Nagycsalomján nemrégiben kaptak el egy nagyobb migráns csapatot, még várják az őket tovább vivő buszt az ártér ottani oldalán.

A falubeliek már rutinosan igazítanak útba. - Ha „azokat” keresik, akkor ott, egy régi nagy háznál kell lefordulni a sarkon, ez a héten már a harmadik vagy a negyedik csapat – legyint egy asszony. Egy idős házaspár dühösen kikel magából, amikor a menekültekről kérdezzük őket, azt mondják, maradtak volna otthon, hisz itt a magyar határnál is volt már annak idején háború, mégse rohant mindenki szanaszét. A kilencven éves férfi hozzáteszi: ők éjjel-nappal zárják a kaput, mert nemcsak a menekültektől félnek, hanem a saját szomszédaiktól is, tűnt már el a portáról korábban is fejsze, ásó, egyéb szerszám.

Egy árnyas fa alatt húsz-egynéhány kapucnis kabátos fiatal férfi ücsörög, egy tizenéves-forma gyerek is van köztük. Nem mehetünk a közelükbe, a katonai rendészek azt mondják, már eljárás alá vették a csapatot, s innentől korlátozottabbak a jogaik. Így egymást méregetjük messziről, s közben észreveszünk a töltésnél egy kerékpáros férfit. Helybeli, Zahorecz Románnak hívják, és azt mondja, egyike annak a négy-öt fős helyi polgárőr csapatnak, amelyik az elmúlt két hétben rendszeresen járőrözik az Ipoly mentén, „migránsok” után kutatva. Éjszaka is kint vannak, szavai szerint ilyenkor többen mernek átjönni a folyón, mint nappal, mert attól félnek, hogy még a magyar oldalon elkapják őket, és akkor mehetnek vissza Szerbiába. Éjjellátó távcsöve van, meg egy erős tőr a nadrágszárán lévő tokban. Láthatóan tetszik neki ez a „járőrözés”, és azzal kérkedik, ő maga a shaolin kungfumester, s ha 20-30 menekültet nem is, de ötöt-hatot simán legyűrne, ha arra kerülne a sor.

Eleredt közben az eső, az egyik rendőrautó elmegy, a másikba visszaülnek az egyenruhások. Kihasználjuk az alkalmat, az egyetlen angolul beszélő menekült fiataltól megkérdezzük: honnan jöttek? Szíriából, feleli. S hogyan tudtak átjutni a szigorúan őrzött, drótkerítéssel is elzárt szerb-magyar határon, tesszük fel gyorsan a másik kérdést, mert közben a szlovák járőrök elindulnak felénk. - Autóval, miként másként - válaszol a fiatal fiú, de többet már nem tudunk meg, a rendőr sürget, ne kérdezősködjünk, menjünk tovább. Távolodunk, s földút mellett eldobott szemeteszsákból arab pita-kenyér zacskója villan ki, sarkában európai uniós lógó.