Mindig is szerettem a gyerekeimmel együtt gyerek-, és ifjúsági filmeket, rajzfilmeket nézni. Sok van közöttük, amelyeknek egyes jelenetei láttán nehezen tudtam visszatartani a meghatottságomat. Most mégis egy olyan film jutott eszembe, amelyben a film hőse, Maugli életére sokan vadásznak, és ha farkastestvérei és barátai - Balu, a medve és Bagira, a feketepárduc - nem segítenék, akkor aligha maradhatna életben, és nem győzhetné le a nála sokszorta erősebb, ravaszabb Sir Kánt, a tigrist, vagy Kát, a kígyót.
A meséből tudjuk, hogy Maugli barátai nélkül voltaképpen nincs is, hiszen ők segítik, miattuk van és maradhat életben. Egy ilyen szinte nem létező lénynek jó szívvel ajánlhatnánk: érdemes lenne már jó korán „békét kötnie” Sir Kánnal, hiszen kevesebb szenvedés, kevesebb vér, veríték és könny mellett érvényesülhetnének a természet törvényei. Jelesül, hogy az erősebb legyőzi és elpusztíthatja a gyengét.
Maugli már kezdettől esélytelen, hiszen szüleit születésekor elpusztította Sir Kán. Nincs hazája, hiszen faluja leégett, és ha egy farkasfalka nem fogadja be – ami persze maga a csoda –, akkor még a sajátos küzdelem idejére sem állhatna ki magával Sir Kánnal. Ismerős történet, nemde?
Maugli bármelyik ukrán gyerek is lehetne, vagy akár Ukrajna maga, hiszen puszta létezésével is „ujjat húzott” a hatalmas tigrissel, ahogy Ukrajna a hatalmas Oroszországgal. Ukrajna, ahogy Maugli is, az életéért küzd, támogatói és barátai miatt a küzdelem „túl sokáig” tart. Ukrajna, ahogy Maugli is, túl nagy ár megfizetésére kényszeríti a gyilkost, túl nagy áldozatot vár a barátoktól. „Megzavarja a köznyugalmat”, túl sok figyelmet, túl sok részvétet követel, pedig az élet mindig „egyszerű”, a valószínűségek alapján alakul.
Ritka véletlen, hogy nem az győz, aki a nagyobb százalékos valószínűséggel indul a küzdelembe. Nem érdemes túl sokat kockáztatni, hisz végülis semmi sem történik, ha elpusztul Maugli, és győz az erősebb. Akkor sem történik semmi, ha elpusztul, megszűnik egy kultúra, egy nyelv, egy ország. Végülis a világ kulturális kincsei azok létrehozói nélkül is csodálhatóak, a déli harangszó akkor is megkondul, ha Nándorfehérvár ma már Belgrád, a kolozsvári bíró és Mátyás király meséjére akkor is emlékeznénk, ha "csak" Matei Corvin lenne felvésve Mátyás szülőházára.
Orbán Viktor valószínűleg – ha egyáltalán ismeri A dzsungel könyve meséjét - nem Mauglinak, hanem Sir Kánnak drukkol, ahogy (a nagyobb valószínűség alapján) az oroszok győzelmét jósolja, és a helyzetbe való beletörődés okán azonnali tűzszünetet, majd békét javasol. Persze, aki már másfél évtizede a Walt Disney filmjéből ismert Ká énekét valósítja meg a valóságban is, annak nyilván kellemetlen és elítélendő minden önvédelmi reflex, a nyugalom megzavarására szolgáló tett.
Emlékszünk: Ká, az óriáskígyó hatalmas és merev kígyószeme foszforeszkálva elbűvöli, hipnotizálja a fiút, énekével elaltatja, miközben acélrugók sorának tűnő izmos kígyóteste ráfonódik áldozatára, fokozatosan szorítva ki belőle a szuszt, hogy azután szép lassan elnyelje és megeméssze. Ká „elbűvölő” éneke így hangzik: „Bízz bennem, / csak bennem, / szenderegj édesen. / Alhatsz már, óvlak én, / szenderegj könnyedén. / Reszkető, szerető szívem / csak érted remeg. / Bízz bennem, / csak bennem.”
Aki arra is felfigyelt, hogy mi hangzott el augusztus végén a tihanyi tranzit pikniken, az tudja, hogy a másfél évtized még nem volt elég ahhoz, hogy énekével, hatásos vízióival teljesen hatalmába kerítsen bennünket, megigézzen, örök álomba ringasson. Még egy ilyen kivételes - saját szavai szerint – profinak is további tíz évre van szüksége a végleges álomba ringatáshoz.
Bármennyire is profi, ellenfelei megjelölését mégis eltévesztette, mert az ellenzékét amatőrnek mondta, amíg önmagát és kormányzását „királynak” gondolja. Tudjuk, az amatőrt a dilettánstól az különbözteti meg, hogy az amatőr még tanulhat. Ezért amíg nem szorítja ki belőlünk a szuszt teljesen, miközben óvja szendergésünket, még van remény.