Egyik szokásos péntek reggeli rádiószózatában kormányfőnk már sokadszor állította, hogy a multiláncok indokolatlan áremelése az infláció egyik fő oka.
Nem tudom, hogy Orbán Viktor milyen gyakran és hova jár vásárolni, de jómagam ezt rendszeresen megteszem. Ha ő is osztozna ezen kényszerű sportban, akkor talán nem kerülné el a figyelmét, hogy hazánkban – szerencsére - a multikon kívül három „nemzeti” tulajdonú kiskereskedelmi lánc is létezik, a sokezer független kisebb-nagyobb bolt mellett, és az ő áraik semmivel sem alacsonyabbak, mint a multiknál tapasztalhatók, sőt inkább magasabbak, viszont többnyire sokkal szegényesebb választékot kínálnak.
A kérdést persze viccnek szántam, hiszen ő ezt ugyanolyan jól tudja, mint minden magyar vásárló. Azaz most sincs másról szó, mint az emberek hergeléséről, politikai célú néphülyítésről.
Csakhogy erről ma nem illik beszélni, és ha valaki mégis megteszi, akkor a Fidesz diktálta hazai mainstreamtől ezért minimum kijár a „globalista”, „kozmopolita”, „idegenszívű”, sőt akár a „hazaáruló” jelző. Ha a kormányfői kinyilatkoztatás igaz lenne, azaz csak a multik emelnének, mégpedig indokolatlanul árat, akkor természetesen csak a bolond vásárolna a multiknál, mindenki a becsületes hazai üzletekbe tódulna.
A valóság persze az, hogy a piac sajátosságai érvényesülnek, tekintet nélkül arra, hogy az üzletek kinek a tulajdonában vannak, sőt a kormány rendszeresen a saját diadalának tünteti fel az „öldöklő árversenyt”. Ha valaki jó pontot remél a Fidesztől, mondhatja, hogy a hazai tulajdonú cégek azért emelnek árat, mert látják, hogy a multik ezt teszik. Azaz önként lemondanának az alacsonyabb ár kínálta versenyelőnyről, ami nemcsak tisztességtelen, hanem égbekiáltó butaság is lenne.
Eszem ágában sincs a multik fogadatlan prókátorának szerepébe bújni, rendszeres bevásárlásaimat egy magyar lánc egyik üzletében intézem. Sőt természetesnek érzem, hogy ha valamiből ugyanolyan minőségben magyar és külföldi közül választhatok, akkor a magyart veszem még akkor is, ha esetleg csekély mértékben drágább. És itt a lényeg, hogy „csekély”.
Kedvenc példám a kiváló minőségű ausztrál (!) fehérbor, amelyet egy német üzletlánc évek óta kb. feleannyiért árul, mint amennyiért annak magyar megfelelője kapható. A föld túloldaláról ideszállítva, vámokat és egyéb költségeket beleértve. Mindeközben itthon a szőlőművelők és a borászok számos támogatás ellenére tele vannak panasszal. Tudom, Ausztráliában sokezer hektáros, gépi művelésű birtokok ontják a termést, amely nagyüzemi módon kerül feldolgozásra, aminek eredménye egyenletes, de jó minőség.
Ezzel el is értünk a lényeghez. A kérdés az, hogy a kormánynak ki a fontosabb: a fogyasztó vagy a termelő? A fogyasztók sokkal többen vannak - választópolgár-egyenértékesre átszámítva is. Tehát nem hiszem, hogy a megoldás az olcsó, versenyképes termék kirekesztése a hazai termelők védelme érdekében, hanem olyan célzott támogatások nyújtása, amelyek kompenzálják azt a versenyhátrányt, amelyet a méretgazdaságossági különbség okoz.
Tudom, ehhez az EU-nak is lenne egy-két szava. Viszont más EU-tagok is megoldják valahogy, aminek a végeredménye, hogy pl. Ausztriában olcsóbban lehet tisztességes minőségű helyi termékhez jutni, mint nálunk.
Amúgy az előzők az agrártermelés szinte bármely ágára igazak. Ahogy az iparban van olyan gazdaságos sorozatnagyság, amely alatt nem lehet nyereséget elérni, a mezőgazdaságban is létezik ilyen birtokméret, akkor is, ha ez szembemegy a jelenleg preferált elképzelésekkel. A megoldás a kicsik összefogása lenne, de egyrészt a téeszes keserű tapasztalatok, másrészt az utóbbi évtizedekben kifejlődött bizalmatlanság légköre nem erre mutat. Pedig sok, nálunk kedvezőtlenebb adottságokkal bíró országban (pl. Ausztria, Dánia, Lengyelország) ez működik.
Ennek hiányában marad az Európában legmagasabb élelmiszer-infláció, amelyhez persze a multik pont ugyanannyira járultak hozzá, mint az értéklánc összes többi tagja – már persze a háborún és a „brüsszeli” szankciókon túl….
