Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Elérkeztünk az Egy olvasó vallomásai című sorozatom utolsó darabjához, s amint azt rögtön az elején megígértem: az 1554-ben született Balassi Bálinttal kezdem és az 1980-ban született Halász Ritával fogom befejezni. Igaz, hogy a sorozatot nem Balassival, hanem Adyval kezdtem, de remélem, értik, hogy Balassi csak az időrend miatt került az első helyre – miképpen Halász Rita a végére.
Sietek gyorsan leszögezni: választásomban nem a mostanában szokásos, sőt egyesek által egyenesen elvárt „PC-jófejkedés” befolyásolt. Nem tartottam szem előtt, hogy az első író, akiről írok, férfi legyen, az utolsó pedig nő. A különböző szerzők különböző nemi szervei szerintem nem irodalmi és nem művészeti, hanem irodalompolitikai szempontokat képeznek (ha képeznek), én pedig nem kívánok irodalompolitikai szempontokat érvényesíteni. Sajnos tudnék rá keserű példát mondani, hogy Pesten miképpen ítéltek oda irodalmi ösztöndíjat azon az alapon, hogy a pályázók nemi szerve is latba esett az elbíráláskor – ami szerintem irodalomellenes és megvetendő magatartás egy olyan pályázat esetében, amit irodalmi szöveg előállítására írtak ki. De az legyen a döntéshozók dolga, hogy a saját lelkiismeretükkel miképpen számolnak el.
Nem, Halász Ritához nem azért ragaszkodtam, mert – történetesen – nőnek született, hanem azért, mert a Mély levegő című, a Jelenkornál megjelent regénye kiváló, nagyszerű munka. Első regénynek pláne. Aki első regényként ilyet művet tesz le az asztalra, azt nem akármilyen irodalmi tehetséggel áldotta meg a jó sorsa.
Halász Rita ezzel az első könyvével az én szememben generációja legkiemelkedőbb írójává vált – nem ismerek ennél eredetibb, jobban megírt, bátrabb és szókimondóbb (első) regényt a mai Magyarországról. A Mély levegő ugyanis napjainkban játszódik, főhősei és mellékszereplői bármikor szembejöhetnének velünk Budapest utcáin. A regény főhőse egy átlagos fiatal magyar nő, akinek nem működik a házassága, s ebből azt a (hibás) következtetést vonja le, hogy nem működik jól ő maga, azaz vele magával van valami probléma. Holott dehogy. Ebben a regényben az a nagyszerű, hogy az elbeszélővel együtt döbbenünk rá arra: ha nem működik egy párkapcsolat, akkor nem feltétlenül magunkban kell keresni a hibát. Nem magunkat kell büntetnünk, hanem éppen ellenkezőleg: senkit. A saját megoldatlan magánéleti problémáink miatt senkit nem szabad sem közvetlenül, sem közvetve büntetni. Halász Rita regényének főhőse ugyanis mindenkit büntet: nemcsak saját magát, hanem a szüleit, a gyerekeit, mindenkit, akivel kapcsolatba kerül, holott igazából senkitől semmit nem akar, csak egy kis megértést: egyszerre távolságtartó és egyszerre közeli jelenlétet, támogatást, odafigyelést, hogy ne mondjam: szeretetet. Sajnos irodalmi szövegben olyan nehéz leírni ezt a szót: szeretet. És a valóságos életben is olyan nehéz (elsőre) kimondani valakinek: szeretlek. Ehhez valóban mély levegőt kell venni.
Halász Rita irodalmi értelemben mély levegőt vett, majd főhősével együtt belevetette magát a mélységbe, s hagyta, hadd sodorja el a semmi sodra. Együtt úszott a semmivel a semmibe, de cserébe mindent megkapott: tapasztalást, csalódást, kiábrándulást, felismerést, ráismerést, önismeretet, s ami mindennél fontosabb: nyugalmat. Nem árulok el vele semmi különöset, ha idemásolom a regény utolsó mondatát: „Egyenletes ritmusban haladok”. Igazából erről szól az egész mű. Arról az útról, amit ennek a sokat szenvedett, csalódott, megbántott, félreismert fiatal magyar nőnek végig kell járnia ahhoz, hogy végre a saját maga tempójában, egyenletes ritmusban haladjon. Maga a szöveg (mindannak ellenére, hogy a szerző milyen iszonyatos lelki-testi kínokat ábrázol) egyenesen: gyönyörű. Persze, ez kontrapunkt: tessék csak, olvassátok ezeket a szép mondatokat, és döbbenjetek rá arra, hogy mi rejtőzik a látszólagos szépség mögött: létvergődés, gyötrelem, küzdelem a túlélésért, a gyermekekért, a jövőért, egy tisztább, szebb, jobb életért. Példázatos és szép, megrendítő regény ez, nagyon szeretném, ha minél többen elolvasnák, s velem együtt drukkolnának a szerzőnek, hogy írjon még. Írjon, írjon, írjon, mert igazi, vérbeli, született író. Vagy írónő, kinek ahogy tetszik. Nekem az író egy nő esetében jobban tetszik, de ezen nem fogunk összeveszni.
S végül hadd mondjam el, mennyire szerettem ezt a sorozatot írni, s mennyire szerettem, hogy szerették – nem kevés levelet kaptam a kedves olvasóktól, amit ezúton köszönök. Sajnos sokan kimaradtak, akiket beterveztem: Kukorelly Endre, Marno János, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Kerékgyártó István; a klasszikusok közül József Attila, Radnóti, Weöres, a későbbi nagyok közül Kálnoky, Petri, Orbán Ottó. Nem baj. Tessék olvasni nagy magyar műveket. Sok kiváló kortárs magyar irodalmi mű születik, hiszen a mi magyar nyelvünk ritka gyönyörű tünemény. Virágzó liget, amely soha nem hervad el – örök tavaszban él.
