Sinkovits Imre a napokban lenne 95 éves. A halála napja előtti estén a Csongor és Tünde Tudósaként lépett fel. E röpke szerepbe képes volt belesűríteni minden bölcsességét, élettapasztalatát, humánumát. Amikor már a „hadak útját” megjárva másodszor tért vissza szerepében a deszkákra, a nézők felé fordulva, szinte velünk szemezve mondta el mindazt, amit vándorútja közben megtapasztalt, és intő kézzel, öblös hangján figyelmeztetett bennünket, hogy fogadjuk meg a szavát, ne éljünk olyan balga módon, mint ő. Miközben kifelé ment a színpadról, az öklével verte a homlokát, hogy mennyi ostobaságot követett el, és hová jutott a világ. Most valószínűleg még jobban rázná az öklét, pedig ő is temérdek mindent megélt. Számtalan tragikus hősszerep megformálója, aki vígjátékokban is remek volt, tudta előre, ha meghal, két szerepéből adnak majd bejátszásokat. Az egyik A tizedes meg a többiek című film, a másik pedig Madách Mózes című darabjának a címszerepe. Ezek emblematikusan hozzánőttek. Két végletet képviselnek. A vásznon a ranglétra alján lévő, nem hősiességre vágyó, mindössze a háború megúszására bazírozó, csetlő-botló, de azért fineszes katona, akin sokat lehet nevetni és nagyon lehet szeretni. A Tizedes először szólt – pedig az eredeti szövegkönyv szerint propagandafilmnek indult – megközelítő hitelességgel a háború utolsó napjairól. Éreztette, hogy amikor bejöttek az oroszok, nem egészen úgy viselkedtek, mint ahogyan a hivatalos álláspont állította, és hogy az emberek nem hősök akartak lenni, hanem életben akartak maradni. A nők megerőszakolásáról szóló jelenet így is kimaradt. De Sinkovits menybe ment, egekbe szökött a népszerűsége.
Fiatalon ügyeletes munkás-paraszt hős volt. Olyan egyértelmű propagandafilmekben is játszott, mint amilyen a Teljes gőzzel volt. Nem hitt ezekben, hiszen szolid, középpolgári vendéglős családból származott, és ahogy a szülei, ő is mindig hívő ember volt. Titokban az óbudai Újlaki templomban esküdött meg szintén színész párjával, Gombos Katival, hiszen akkoriban nem nézték jó szemmel a templomban kötött frigyet. Kati kicsit háttérbe vonult a pályán, hogy kellőképpen koncentrálhasson a családra, gyermekeikre, Andrásra és Marianne-ra. Imre pályája pedig töretlen volt 1956-ig. A forradalom hevületében szavalt a Petőfi-szobornál. Kiállt a Parlament ablakába is, hogy rázendítsen egy versre, asztali lámpával világították meg az arcát. De akkor a tömeg már Nagy Imrét követelte.
Következett a büntetés. Körülbelül a negyedére leszállították a fizetését. Csak tessék-lássék feladatokat kapott. Nappal műanyag gyerekjátékokat csinált, hogy megéljenek, esténként pedig játszotta a kis szerepeket. A színházban, rendkívüli pártgyűlésen megbélyegezték, megvádolták a távollétében. Váltott tisztek vallatták, neveket akartak, hosszabb, bekötött szemű „kocsikázásra” is elvitték. Azt is felajánlották, legyen a fedőneve Cyrano vagy Hamlet. Ekkor roppant össze teljesen. Önemésztő típus volt, aki leginkább magában vívódott. Kerülte a nézeteltéréseket, ha konfliktusok adódtak, igyekezett ezeket elsimítani. Egri István színész-rendező ezért is nevezte el seriffnek.
A város peremére, a József Attila Színházba „száműzik”, ahogy több kiváló színészt, aki rossz fát tett a tűzre. Remek társulat jön össze. Fodor Imre, az azóta is sokak által visszasírt, kiváló igazgató Sinkovitsnak is segít. Azzal, hogy jó néhány komédiában is szerepet ad neki, és azzal, hogy ott talán kevesebbnek tűnik a tét, mint a Nemzetiben, oldódnak a szépen kifejlett gátlásai. A három testőrben virtuóz módon, tizennyolc szerepet is játszott, villámgyors átöltözésekkel, egészen különböző karakterű figurák bőrébe bújt. De ennyi sem volt számára elég, az előadások közben kitalált magának még három figurát, és boldogan lubickolt ebben a jutalomjáték-özönben. Eredetileg egy évre szólt a száműzetés, de ott felejtették ötre.
Majd visszakerül a Nemzetibe. Itt a Mózest 22 év alatt több mint hatszázszor játszotta akkora energiával, belső hevülettel, hogy hihető volt róla akár az is, vizet fakaszt a kősziklából, szabaddá teszi a népét. Madách maga is allegorikus művet írt, azért fordult a bibliai példázathoz, mert így beszélhetett a magyarok Habsburgok általi elnyomásáról. Emiatt a produkció óhatatlanul is áthallásossá vált, ez is közrejátszott a kiugró sikerében. A publikum általában nagy tetszéssel fogadta, de egyszer, amikor diákok renitenskedtek, hangoskodtak, Sinkovits megállította az előadást, és mennydörögve megfegyelmezte őket. Ez az eset élénk vitát váltott ki, hogy tehet-e ilyet egy színész.
A Nemzetinek volt olyan időszaka, amikor jöttek-mentek az igazgatók, és meglehetősen hullámzó színvonalúak voltak a produkciók. Neki megvolt az a képessége, hogy rossz előadásokban is tudott jó lenni. Ehhez szüksége volt olyan emberekre, akik a háttérben megbízhatóan, szeretettel segítik a munkáját. Volt például egy olyan öltöztető-szabója, akivel már a Blaha Lujza téren felrobbantott épületben is együtt dolgozott. Az ő halálán meglehetősen nehezen tudta túltenni magát. Nem tudott közömbös lenni. Gyakran szótlanul szenvedett. Vallásosságát sem kifelé mutatta, inkább befelé élte meg. Megmaradt kiscserkésznek, pedig főcserkészt akartak csinálni belőle. Akarták képviselőnek, sőt magasabb beosztásba is. Letette ugyan a voksát az MDF mellett, de sohasem volt párttag, funkciót nem vállalt. Inkább játszott. Egyik hatalmas élményem tőle, Hubay Miklós remekében, az Ők tudják, mi a szerelemben, Berlioz, a zeneszerző, aki a valóságban is visszatér ifjúkori szerelméhez, és bár húsz évesen látta utoljára, nagymamaként meg akarja szöktetni. Hihető volt róla ez a mindent elsöprő, szűnni nem akaró, társadalmi konvenciókon áthágni kész szenvedély. Kihagyásokkal ugyan, de negyven évig, Tolnay Klári haláláig, adták a darabot. Aztán sajnos Sinkovitsra is sor került.
A Csongor és Tünde előadását követő reggelen annyit mondott Katinak, hogy az idejét nem tudja, mikor aludt ilyen jól. Majd arról beszélt, hogy most már szanatóriumba kellene mennie, kezeltetni a légcsőhurutját. Közben húzta fel a zokniját, fölcsatolta az óráját, és azt lihegte, „Jaj, nem kapok levegőt. Édes jó Istenem, csak ne szenvedjek!” És abban a pillanatban meghalt. Katival való rendkívül szoros kapcsolatukra jellemző, hogy két hónapra a telefont is kikapcsolta, akkora volt számára a megrázkódtatás, képtelen volt tartani a kapcsolatot a külvilággal. Mindent úgy hagyott, mintha élne a férje, még a cserépbe ültetett karácsonyfa is, amit a párja díszített fel, érintetlenül maradt. A nagy színészt nagy szerelemmel is megajándékozta a sors, az ő felfogása szerint, Isten.
