Rejtő Jenő annyira egy rejtői figurához illő, csavargó életet élt, hogy a hálás utókornak nehezére esik olyan épületet találnia, amelyet tisztességesen megkoszorúzhat. A ponyvaregények zsenije, megújítója és nyelvi zsonglőrje folyamatosan költözött – igazából nem az a kérdés, hogy hol lakott, hanem az, hol nem. Annyit azonban talán kijelenthetünk: ha van egyáltalán hely, amit Rejtő esetében „otthonnak” nevezhetünk, az egy ma is álló erzsébetvárosi épület.
Egy kora őszi délutánon sétáltam el a Rejtő Jenő utca 6-os számú pesti bérházhoz. Igazi monstrum ez az épület, ötemeletes, bár a felső kettővel biztosan később toldották meg. A kapu felett felirat látható: Domini 1899, tehát ekkor épült a ház. A szemközti színházban éppen matinédarabot adhattak, mert több száz gyerek zsivaja töltötte be az utcát. A teátrum Magyar Színház néven már Rejtő idejében is létezett, mi több, a mai csúnyácska épületnél sokkal impozánsabb látványt nyújtott. A kis Jenő akarattal se tudta volna elkerülni a színházat, talán ez volt az ő végzete – ha kilépett az utcára, máris Thália szentélyébe botlott. Ráadásul a színházat Rákosi Szidi családja építtette, akinek a színitanodájába 1923–24-ben maga Rejtő is járt.
Amikor az író családja ideköltözött, Szövetség utca 40. volt az épület címe, aztán Izabella tér 5. lett belőle, ami a szocializmus idején Hevesi Sándor tér 5.-re változott. Napjainkban a Rejtő Jenő utca 6. címen található az épület. Az első emelet 9-es lakásában élt a Reich család, de hogy egészen pontosan melyik lakás is volt ez, azt inkább sejtjük, mint tudjuk.
A feltételezett lakásba csöngetve egy hölgy nyit nekem ajtót, kutyája kíváncsian körbeugrál. „Rejtőék lakása onnan, a lépcsőházból nyílt” – mutatott a hátunk mögé, és valóban, a lift mellett (nyilván az sem volt ott akkoriban) egy méretes, régi faajtó áll, látszólag évek, évtizedek óta nem használta senki. A lakások felosztása is teljesen megváltozott a történelem viharai során. „Rejtőéké lehetett itt az egész karéj, ők laktak a szomszéd lakásában és a miénk belső felében. Az erkélyünk pont az emléktábla felett van” – magyarázta a jelenlegi lakástulajdonos. Elmondása szerint soha nem téma a házban a lakók között Rejtő. A nyüzsgő környéken amúgy gyakran cserélődnek a tulajdonosok, bérlők. „Nem befolyásolja a mindennapjainkat, ám lelkileg sokat jelent számomra az, hogy Rejtő falai között lakhatunk” – mondta a hölgy, miközben a csaholó kiskutyát visszaterelte az ajtó mögé.
Hogy jobban megismerjem, milyen életet élhetett Erzsébetváros mélyén a kis Reich Jenő, felkerestem Thuróczy Gergely irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi muzeológusát, Rejtő-kutatót. Óvatosan kell manőverezni a Rejtő-univerzumban, mert a valódi emberről népszerűsége ellenére is nagyon keveset tudunk. Annyi városi legenda, mítosz és félreértés övezi a személyét, hogy nagy szükség van a tisztánlátásra. Már maga az épület falán elhelyezett tábla is felvet bizonyos kérdéseket.
„Az emléktábla jó épületen van, csak éppen rossz szöveg szerepel rajta – vagy inkább úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emléktábla szövege helyes, épp csak rossz épületre tették… Nem itt született Rejtő, hanem néhány házzal arrébb, de tény, hogy kisgyermekkorától mintegy 15 évig lakott ebben az épületben a család” – mondta az irodalmi muzeológus.
Hogy milyen volt Erzsébetváros 1905-ben, amikor Jenő a három Reich fivér legfiatalabbjaként megszületett? Nyüzsgő. Fejlődő. De leginkább kozmopolita. A Monarchia virágkora volt ez, tömegével érkeztek az épülő-szépülő Budapestre a bevándorlók, hogy részesei legyenek a gazdasági fellendülésnek, és feloldódjanak a népek olvasztótégelyében.
„Reich nagypapa, Sigismund Reich még Bonyhád környékén volt »házaló« kereskedő, és azt feltételezzük, hogy ortodox zsidó lehetett. Ehhez képest a fia, Reich Áron Lipót már egy asszimilálódott pesti polgár volt, Jenő pedig egészen Párizsig jutott” – magyarázta Thuróczy Gergely, aki a Rejtő-rajongók körében Izzadt Greg kapitány álnéven is fut.
Valóban, a Reich-fotókról egy átlagos pesti család tekint vissza, a kaftános nagypapa mintha egy teljesen más világhoz tartozna. Az édesanya, Wolf Ilona eredetileg is budapesti születésű volt, a három gyermeknek, Lajosnak, Gyulának és Jenőnek pedig ízig-vérig magyar neveket adtak. Érdekesség, hogy a fennmaradt levelek alapján Rejtő Jenő édesapja gyaníthatóan törte kicsit a magyart, az anyanyelve a német vagy a jiddis lehetett. Fia mégis a magyar nyelv egyik legnagyobb virtuóza lett.
„Ebben az időszakban, ha valakiben pislákolt egy kis vállalkozói tehetség, és hajlandó volt dolgozni a sikerért, akkor Budapesten megtalálta a számítását” – magyarázta Thuróczy. Reich papában valószínűleg volt ambíció és kitartás is, belevágott mindenbe, amiből pénzt remélhetett. A fennmaradt dokumentumok alapján dolgozott katonai nyomtatványkereskedőként, forgalmazott élelmiszer- és piperecikkeket, sőt még egy bécsi operettprodukcióba is befektetett. 1909 táján két évre Szegedre költözött a família, feltehetően az édesapa üzleti ügyei szólították őket délre.
A családról ráadásképp annyi tudható, hogy Reich apuka nagy kártyás volt, még egy saját játékot is kitalált, igaz, olyan bonyolult szabályokkal, hogy azokat rajta kívül senki sem értette. A játékszenvedélyt aztán a fiúk is örökölték: Lajosból jegyzett sakkmester, Gyulából – ügyvédi karrierje mellett – kiváló bridzsjátékos vált. Jenő pedig hetente elkártyázta a fél életét.
Reichéknek egyre jobban ment, a kispolgári sorból középpolgárivá küzdötték fel magukat, mire 1911 táján, Jenő hatéves kora körül a Szövetség utcai lakásba költöztek. Az új otthon nagyjából száz négyzetméteres lehetett. Bérlemény volt persze ez is, a pesti ingatlanárak már akkor sem tették lehetővé, hogy egy família tisztán önerőből, garasokat kuporgatva lakást vásároljon magának.
„Jenő a közeli Kertész utcai iskolába járt, átlagos eredményei voltak. Érdekes, hogy bár nem voltak gazdagok, és kiemelkedő nevelést sem kaptak, a Reich fiúk mégis mind sikeressé váltak a maguk területén. Mit tehet egy zsidó fiú a városban, ha nincs sok pénze, se kapcsolatai? Tollat ragad, megpróbál az eszéből megélni” – mondta Thuróczy.
Rejtő nagykamasz korában kezdett el írni. Thuróczy szerint nagyapja, az említett bonyhádi ortodox házaló, Sigismund Reich halála felett érzett bánata vette rá először, hogy gondolatait papírra vesse. Verset írt.
A költemények stílusukban Ady borongását idézték, azonban minőségükben már nem hasonlítottak a példakép alkotásaira. Kifejezetten gyengék voltak.
Még itt, az Erzsébetvárosban vált Reich Jenőből Rejtő Jenő, bár a nevet hivatalosan soha nem vette fel. „1924 februárjából ismerünk egy fényképet, ami Rákosi Szidi színiiskolájának vizsgaelőadásán készült, Molnár Ferenc egy kevéssé ismert darabját, az Ibolyát adták elő. A későbbi író felismerhetetlenné maszkírozva szerepel ezen a képen, azonban itt először tűnik fel a Rejtő név” – magyarázta Thuróczy.
1928-ban már kopogtatott a nagy gazdasági krach, a család anyagilag megroggyant, az erzsébetvárosi lakásból is menniük kellett. Szülei az édesanya gyógykezelése okán a horvát tengerpartra költöztek, a fiúk pedig – immáron felnőtt emberként – maguk próbáltak boldogulni. Rejtő Jenő is elindult az örökös vándorlás és halhatatlanná válás útján.
Igazi nagyvárosi figura volt, nyughatatlan, kíváncsi, a pillanatnak élő, érzelmekkel és indulatokkal teli. Imádta Budapestet, a körút jelentette számára a várost, az életet, a mindent. 1930-ban még egy bulvárlapot is kiadott Nagykörut címmel, amely mindössze egy számot ért meg, viszont kiváló pillanatfelvételt ad a korabeli Pestről. „Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost” – fogalmazott nosztalgikusan Budapestet felidézve az európai csavargásai közben írt Sötét utasokban.
Jenőt hórihorgas, közel 195 centi magas, nyurga kamaszként ismerték még a régi szomszédai, azonban az évek alatt a nyúlánk gyerekből a bokszolás hatására izmos, jól megtermett férfi vált. Sérülhetett az egyik arcizma, így mosolyogni aligha látták: fizimiskáján mindig rejtélyes komorság ült. A pókerarc, a férfias termet, a kemény ököl és a kivételes szellemi képességek delejes hatással voltak a nőkre. Imádták őt, és Rejtő is igyekezett viszontimádni őket. Közben pedig dolgozott, folyton dolgozott: filmnovellák, operettek szövegkönyvei, kisregények, kabaréjelenetek, fordítások, cikkek százai maradtak utána.
„A 30-as évektől vált elterjedtté az Aktedron nevű szer Magyarországon, ezt vény nélkül is lehetett kapni. Olyannyira legális volt, hogy még plakátokon is hirdették. Rejtő ezzel az amfetaminszármazékkal stimulálta az agyát, napokig tudott egyhuzamban dolgozni, de aztán összecsuklott. A szer nemcsak serkentőleg hatott, de idővel a központi idegrendszert is károsította” – mondta Thuróczy. A fiatal íróval már húszas éveiben közölte az orvos, hogy ha nem változtat drasztikusan az életmódján, akkor meghal. A három évig tartó európai kóborlása, éhezése, a rengeteg kemény és piszkos munka sem segítette Rejtőt egészsége megőrzésében. Az író több országot érintő utazásra indult, ahol a mindenféle munkát elvállalt a túlélés érdekében és közben „rejtői” alakokat ismert meg a társadalom alsó szegmenséből.
Ha szeretnénk még egy fontos, állandó helyszínt megnevezni Rejtő életében, akkor a Szövetség (Izabella, Rejtő Jenő) utcai lakás mellett a Japán kávéházat említhetnénk, itt dolgozott és élte társasági életét az író. A Japánnak egykoron helyet adó teret napjainkban az Írók Boltja tölti ki az Andrássy úton. Innen csak néhány lépés volt Rejtő kiadója, a NOVA szerkesztősége. „Városi legenda, hogy egy-egy megírt oldal után fizették volna. A valóságban Rejtő jól kereső író volt, átlagban számolva havi 2-3 ezer pengős keresete ma havi hárommillió forintnak felel meg. A pénzzel azonban nem tudott bánni. Nem volt semmije, és folyton két bőrönddel kezdett új életet. Ha olyanja volt, megnősült, mindkét felesége a gépírónője volt. Első neje, Boros Rózsi egy koncentrációs táborban halt meg, míg második feleségének, Gábor Magdának bő száz év adatott” – mondta Thuróczy. Rejtő egyikükkel sem töltött sok időt, másfél-két év után elváltak, jellemzően az író hagyta ott az asszonyokat.
Sokan keresik-kutatják Rejtő titkát. A siker kulcsa talán pont a Szövetség utcában keresendő. A fiatal Rejtő még a kezdetek kezdetén rájött, hogy jobban jár, ha félreteszi saját – meglehetősen rossz – verseit. Mások utánzása helyett inkább kitalált egy új műfajt, és a saját univerzumában utánozhatatlant alkotott. Thuróczy szerint Rejtő fogta az akkor őrületesen népszerű kalandregényeket, azok ismétlődő motívumait, majd pesti zsidó humorral, nyelvi leleményekkel bőven nyakon öntve alaposan kifigurázta őket. Megszületett a ponyvaparódia.
Az élet kegyetlen játéka, hogy Rejtő mindig elismerésre vágyott, ám a legsikeresebb darabjait P. Howard álnéven kellett írnia, mert a kiadó szerint a kalandregényeket inkább a külföldi szerzőktől olvasták szívesen. Amikor lehullott a lepel, és kiderült P. Howard személyazonossága, az az életébe került. Egy nyilas jelentette fel, hogy a sikeres szerző valójában a zsidó Rejtő Jenő, és a leleplező újságcikk után hamarosan megkapta a munkaszolgálatos behívót, s kötelességtudó – bár jogfosztott – állampolgárként 1942 októberében bevonult a nagykátai gyűjtőtáborba.
A Szovjetunió megszállt területén halt meg (hivatalosan eltűnt) 1943 elején. A gyászos emlékű 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosaként ő is a Don-kanyar százezernyi áldozatának egyike.
Egy kora őszi délutánon sétáltam el a Rejtő Jenő utca 6-os számú pesti bérházhoz. Igazi monstrum ez az épület, ötemeletes, bár a felső kettővel biztosan később toldották meg. A kapu felett felirat látható: Domini 1899, tehát ekkor épült a ház. A szemközti színházban éppen matinédarabot adhattak, mert több száz gyerek zsivaja töltötte be az utcát. A teátrum Magyar Színház néven már Rejtő idejében is létezett, mi több, a mai csúnyácska épületnél sokkal impozánsabb látványt nyújtott. A kis Jenő akarattal se tudta volna elkerülni a színházat, talán ez volt az ő végzete – ha kilépett az utcára, máris Thália szentélyébe botlott. Ráadásul a színházat Rákosi Szidi családja építtette, akinek a színitanodájába 1923–24-ben maga Rejtő is járt.
Amikor az író családja ideköltözött, Szövetség utca 40. volt az épület címe, aztán Izabella tér 5. lett belőle, ami a szocializmus idején Hevesi Sándor tér 5.-re változott. Napjainkban a Rejtő Jenő utca 6. címen található az épület. Az első emelet 9-es lakásában élt a Reich család, de hogy egészen pontosan melyik lakás is volt ez, azt inkább sejtjük, mint tudjuk.
A feltételezett lakásba csöngetve egy hölgy nyit nekem ajtót, kutyája kíváncsian körbeugrál. „Rejtőék lakása onnan, a lépcsőházból nyílt” – mutatott a hátunk mögé, és valóban, a lift mellett (nyilván az sem volt ott akkoriban) egy méretes, régi faajtó áll, látszólag évek, évtizedek óta nem használta senki. A lakások felosztása is teljesen megváltozott a történelem viharai során. „Rejtőéké lehetett itt az egész karéj, ők laktak a szomszéd lakásában és a miénk belső felében. Az erkélyünk pont az emléktábla felett van” – magyarázta a jelenlegi lakástulajdonos. Elmondása szerint soha nem téma a házban a lakók között Rejtő. A nyüzsgő környéken amúgy gyakran cserélődnek a tulajdonosok, bérlők. „Nem befolyásolja a mindennapjainkat, ám lelkileg sokat jelent számomra az, hogy Rejtő falai között lakhatunk” – mondta a hölgy, miközben a csaholó kiskutyát visszaterelte az ajtó mögé.
Hogy jobban megismerjem, milyen életet élhetett Erzsébetváros mélyén a kis Reich Jenő, felkerestem Thuróczy Gergely irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi muzeológusát, Rejtő-kutatót. Óvatosan kell manőverezni a Rejtő-univerzumban, mert a valódi emberről népszerűsége ellenére is nagyon keveset tudunk. Annyi városi legenda, mítosz és félreértés övezi a személyét, hogy nagy szükség van a tisztánlátásra. Már maga az épület falán elhelyezett tábla is felvet bizonyos kérdéseket.
„Az emléktábla jó épületen van, csak éppen rossz szöveg szerepel rajta – vagy inkább úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emléktábla szövege helyes, épp csak rossz épületre tették… Nem itt született Rejtő, hanem néhány házzal arrébb, de tény, hogy kisgyermekkorától mintegy 15 évig lakott ebben az épületben a család” – mondta az irodalmi muzeológus.
Hogy milyen volt Erzsébetváros 1905-ben, amikor Jenő a három Reich fivér legfiatalabbjaként megszületett? Nyüzsgő. Fejlődő. De leginkább kozmopolita. A Monarchia virágkora volt ez, tömegével érkeztek az épülő-szépülő Budapestre a bevándorlók, hogy részesei legyenek a gazdasági fellendülésnek, és feloldódjanak a népek olvasztótégelyében.
„Reich nagypapa, Sigismund Reich még Bonyhád környékén volt »házaló« kereskedő, és azt feltételezzük, hogy ortodox zsidó lehetett. Ehhez képest a fia, Reich Áron Lipót már egy asszimilálódott pesti polgár volt, Jenő pedig egészen Párizsig jutott” – magyarázta Thuróczy Gergely, aki a Rejtő-rajongók körében Izzadt Greg kapitány álnéven is fut.
Valóban, a Reich-fotókról egy átlagos pesti család tekint vissza, a kaftános nagypapa mintha egy teljesen más világhoz tartozna. Az édesanya, Wolf Ilona eredetileg is budapesti születésű volt, a három gyermeknek, Lajosnak, Gyulának és Jenőnek pedig ízig-vérig magyar neveket adtak. Érdekesség, hogy a fennmaradt levelek alapján Rejtő Jenő édesapja gyaníthatóan törte kicsit a magyart, az anyanyelve a német vagy a jiddis lehetett. Fia mégis a magyar nyelv egyik legnagyobb virtuóza lett.
„Ebben az időszakban, ha valakiben pislákolt egy kis vállalkozói tehetség, és hajlandó volt dolgozni a sikerért, akkor Budapesten megtalálta a számítását” – magyarázta Thuróczy. Reich papában valószínűleg volt ambíció és kitartás is, belevágott mindenbe, amiből pénzt remélhetett. A fennmaradt dokumentumok alapján dolgozott katonai nyomtatványkereskedőként, forgalmazott élelmiszer- és piperecikkeket, sőt még egy bécsi operettprodukcióba is befektetett. 1909 táján két évre Szegedre költözött a família, feltehetően az édesapa üzleti ügyei szólították őket délre.
A családról ráadásképp annyi tudható, hogy Reich apuka nagy kártyás volt, még egy saját játékot is kitalált, igaz, olyan bonyolult szabályokkal, hogy azokat rajta kívül senki sem értette. A játékszenvedélyt aztán a fiúk is örökölték: Lajosból jegyzett sakkmester, Gyulából – ügyvédi karrierje mellett – kiváló bridzsjátékos vált. Jenő pedig hetente elkártyázta a fél életét.
Reichéknek egyre jobban ment, a kispolgári sorból középpolgárivá küzdötték fel magukat, mire 1911 táján, Jenő hatéves kora körül a Szövetség utcai lakásba költöztek. Az új otthon nagyjából száz négyzetméteres lehetett. Bérlemény volt persze ez is, a pesti ingatlanárak már akkor sem tették lehetővé, hogy egy família tisztán önerőből, garasokat kuporgatva lakást vásároljon magának.
„Jenő a közeli Kertész utcai iskolába járt, átlagos eredményei voltak. Érdekes, hogy bár nem voltak gazdagok, és kiemelkedő nevelést sem kaptak, a Reich fiúk mégis mind sikeressé váltak a maguk területén. Mit tehet egy zsidó fiú a városban, ha nincs sok pénze, se kapcsolatai? Tollat ragad, megpróbál az eszéből megélni” – mondta Thuróczy.
Rejtő nagykamasz korában kezdett el írni. Thuróczy szerint nagyapja, az említett bonyhádi ortodox házaló, Sigismund Reich halála felett érzett bánata vette rá először, hogy gondolatait papírra vesse. Verset írt.
A költemények stílusukban Ady borongását idézték, azonban minőségükben már nem hasonlítottak a példakép alkotásaira. Kifejezetten gyengék voltak.
Még itt, az Erzsébetvárosban vált Reich Jenőből Rejtő Jenő, bár a nevet hivatalosan soha nem vette fel. „1924 februárjából ismerünk egy fényképet, ami Rákosi Szidi színiiskolájának vizsgaelőadásán készült, Molnár Ferenc egy kevéssé ismert darabját, az Ibolyát adták elő. A későbbi író felismerhetetlenné maszkírozva szerepel ezen a képen, azonban itt először tűnik fel a Rejtő név” – magyarázta Thuróczy.
1928-ban már kopogtatott a nagy gazdasági krach, a család anyagilag megroggyant, az erzsébetvárosi lakásból is menniük kellett. Szülei az édesanya gyógykezelése okán a horvát tengerpartra költöztek, a fiúk pedig – immáron felnőtt emberként – maguk próbáltak boldogulni. Rejtő Jenő is elindult az örökös vándorlás és halhatatlanná válás útján.
Igazi nagyvárosi figura volt, nyughatatlan, kíváncsi, a pillanatnak élő, érzelmekkel és indulatokkal teli. Imádta Budapestet, a körút jelentette számára a várost, az életet, a mindent. 1930-ban még egy bulvárlapot is kiadott Nagykörut címmel, amely mindössze egy számot ért meg, viszont kiváló pillanatfelvételt ad a korabeli Pestről. „Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost” – fogalmazott nosztalgikusan Budapestet felidézve az európai csavargásai közben írt Sötét utasokban.
Jenőt hórihorgas, közel 195 centi magas, nyurga kamaszként ismerték még a régi szomszédai, azonban az évek alatt a nyúlánk gyerekből a bokszolás hatására izmos, jól megtermett férfi vált. Sérülhetett az egyik arcizma, így mosolyogni aligha látták: fizimiskáján mindig rejtélyes komorság ült. A pókerarc, a férfias termet, a kemény ököl és a kivételes szellemi képességek delejes hatással voltak a nőkre. Imádták őt, és Rejtő is igyekezett viszontimádni őket. Közben pedig dolgozott, folyton dolgozott: filmnovellák, operettek szövegkönyvei, kisregények, kabaréjelenetek, fordítások, cikkek százai maradtak utána.
„A 30-as évektől vált elterjedtté az Aktedron nevű szer Magyarországon, ezt vény nélkül is lehetett kapni. Olyannyira legális volt, hogy még plakátokon is hirdették. Rejtő ezzel az amfetaminszármazékkal stimulálta az agyát, napokig tudott egyhuzamban dolgozni, de aztán összecsuklott. A szer nemcsak serkentőleg hatott, de idővel a központi idegrendszert is károsította” – mondta Thuróczy. A fiatal íróval már húszas éveiben közölte az orvos, hogy ha nem változtat drasztikusan az életmódján, akkor meghal. A három évig tartó európai kóborlása, éhezése, a rengeteg kemény és piszkos munka sem segítette Rejtőt egészsége megőrzésében. Az író több országot érintő utazásra indult, ahol a mindenféle munkát elvállalt a túlélés érdekében és közben „rejtői” alakokat ismert meg a társadalom alsó szegmenséből.
Ha szeretnénk még egy fontos, állandó helyszínt megnevezni Rejtő életében, akkor a Szövetség (Izabella, Rejtő Jenő) utcai lakás mellett a Japán kávéházat említhetnénk, itt dolgozott és élte társasági életét az író. A Japánnak egykoron helyet adó teret napjainkban az Írók Boltja tölti ki az Andrássy úton. Innen csak néhány lépés volt Rejtő kiadója, a NOVA szerkesztősége. „Városi legenda, hogy egy-egy megírt oldal után fizették volna. A valóságban Rejtő jól kereső író volt, átlagban számolva havi 2-3 ezer pengős keresete ma havi hárommillió forintnak felel meg. A pénzzel azonban nem tudott bánni. Nem volt semmije, és folyton két bőrönddel kezdett új életet. Ha olyanja volt, megnősült, mindkét felesége a gépírónője volt. Első neje, Boros Rózsi egy koncentrációs táborban halt meg, míg második feleségének, Gábor Magdának bő száz év adatott” – mondta Thuróczy. Rejtő egyikükkel sem töltött sok időt, másfél-két év után elváltak, jellemzően az író hagyta ott az asszonyokat.
Sokan keresik-kutatják Rejtő titkát. A siker kulcsa talán pont a Szövetség utcában keresendő. A fiatal Rejtő még a kezdetek kezdetén rájött, hogy jobban jár, ha félreteszi saját – meglehetősen rossz – verseit. Mások utánzása helyett inkább kitalált egy új műfajt, és a saját univerzumában utánozhatatlant alkotott. Thuróczy szerint Rejtő fogta az akkor őrületesen népszerű kalandregényeket, azok ismétlődő motívumait, majd pesti zsidó humorral, nyelvi leleményekkel bőven nyakon öntve alaposan kifigurázta őket. Megszületett a ponyvaparódia.
Az élet kegyetlen játéka, hogy Rejtő mindig elismerésre vágyott, ám a legsikeresebb darabjait P. Howard álnéven kellett írnia, mert a kiadó szerint a kalandregényeket inkább a külföldi szerzőktől olvasták szívesen. Amikor lehullott a lepel, és kiderült P. Howard személyazonossága, az az életébe került. Egy nyilas jelentette fel, hogy a sikeres szerző valójában a zsidó Rejtő Jenő, és a leleplező újságcikk után hamarosan megkapta a munkaszolgálatos behívót, s kötelességtudó – bár jogfosztott – állampolgárként 1942 októberében bevonult a nagykátai gyűjtőtáborba.
A Szovjetunió megszállt területén halt meg (hivatalosan eltűnt) 1943 elején. A gyászos emlékű 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosaként ő is a Don-kanyar százezernyi áldozatának egyike.
Egy kora őszi délutánon sétáltam el a Rejtő Jenő utca 6-os számú pesti bérházhoz. Igazi monstrum ez az épület, ötemeletes, bár a felső kettővel biztosan később toldották meg. A kapu felett felirat látható: Domini 1899, tehát ekkor épült a ház. A szemközti színházban éppen matinédarabot adhattak, mert több száz gyerek zsivaja töltötte be az utcát. A teátrum Magyar Színház néven már Rejtő idejében is létezett, mi több, a mai csúnyácska épületnél sokkal impozánsabb látványt nyújtott. A kis Jenő akarattal se tudta volna elkerülni a színházat, talán ez volt az ő végzete – ha kilépett az utcára, máris Thália szentélyébe botlott. Ráadásul a színházat Rákosi Szidi családja építtette, akinek a színitanodájába 1923–24-ben maga Rejtő is járt.
Amikor az író családja ideköltözött, Szövetség utca 40. volt az épület címe, aztán Izabella tér 5. lett belőle, ami a szocializmus idején Hevesi Sándor tér 5.-re változott. Napjainkban a Rejtő Jenő utca 6. címen található az épület. Az első emelet 9-es lakásában élt a Reich család, de hogy egészen pontosan melyik lakás is volt ez, azt inkább sejtjük, mint tudjuk.
A feltételezett lakásba csöngetve egy hölgy nyit nekem ajtót, kutyája kíváncsian körbeugrál. „Rejtőék lakása onnan, a lépcsőházból nyílt” – mutatott a hátunk mögé, és valóban, a lift mellett (nyilván az sem volt ott akkoriban) egy méretes, régi faajtó áll, látszólag évek, évtizedek óta nem használta senki. A lakások felosztása is teljesen megváltozott a történelem viharai során. „Rejtőéké lehetett itt az egész karéj, ők laktak a szomszéd lakásában és a miénk belső felében. Az erkélyünk pont az emléktábla felett van” – magyarázta a jelenlegi lakástulajdonos. Elmondása szerint soha nem téma a házban a lakók között Rejtő. A nyüzsgő környéken amúgy gyakran cserélődnek a tulajdonosok, bérlők. „Nem befolyásolja a mindennapjainkat, ám lelkileg sokat jelent számomra az, hogy Rejtő falai között lakhatunk” – mondta a hölgy, miközben a csaholó kiskutyát visszaterelte az ajtó mögé.
Hogy jobban megismerjem, milyen életet élhetett Erzsébetváros mélyén a kis Reich Jenő, felkerestem Thuróczy Gergely irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeum irodalmi muzeológusát, Rejtő-kutatót. Óvatosan kell manőverezni a Rejtő-univerzumban, mert a valódi emberről népszerűsége ellenére is nagyon keveset tudunk. Annyi városi legenda, mítosz és félreértés övezi a személyét, hogy nagy szükség van a tisztánlátásra. Már maga az épület falán elhelyezett tábla is felvet bizonyos kérdéseket.
„Az emléktábla jó épületen van, csak éppen rossz szöveg szerepel rajta – vagy inkább úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emléktábla szövege helyes, épp csak rossz épületre tették… Nem itt született Rejtő, hanem néhány házzal arrébb, de tény, hogy kisgyermekkorától mintegy 15 évig lakott ebben az épületben a család” – mondta az irodalmi muzeológus.
Hogy milyen volt Erzsébetváros 1905-ben, amikor Jenő a három Reich fivér legfiatalabbjaként megszületett? Nyüzsgő. Fejlődő. De leginkább kozmopolita. A Monarchia virágkora volt ez, tömegével érkeztek az épülő-szépülő Budapestre a bevándorlók, hogy részesei legyenek a gazdasági fellendülésnek, és feloldódjanak a népek olvasztótégelyében.
„Reich nagypapa, Sigismund Reich még Bonyhád környékén volt »házaló« kereskedő, és azt feltételezzük, hogy ortodox zsidó lehetett. Ehhez képest a fia, Reich Áron Lipót már egy asszimilálódott pesti polgár volt, Jenő pedig egészen Párizsig jutott” – magyarázta Thuróczy Gergely, aki a Rejtő-rajongók körében Izzadt Greg kapitány álnéven is fut.
Valóban, a Reich-fotókról egy átlagos pesti család tekint vissza, a kaftános nagypapa mintha egy teljesen más világhoz tartozna. Az édesanya, Wolf Ilona eredetileg is budapesti születésű volt, a három gyermeknek, Lajosnak, Gyulának és Jenőnek pedig ízig-vérig magyar neveket adtak. Érdekesség, hogy a fennmaradt levelek alapján Rejtő Jenő édesapja gyaníthatóan törte kicsit a magyart, az anyanyelve a német vagy a jiddis lehetett. Fia mégis a magyar nyelv egyik legnagyobb virtuóza lett.
„Ebben az időszakban, ha valakiben pislákolt egy kis vállalkozói tehetség, és hajlandó volt dolgozni a sikerért, akkor Budapesten megtalálta a számítását” – magyarázta Thuróczy. Reich papában valószínűleg volt ambíció és kitartás is, belevágott mindenbe, amiből pénzt remélhetett. A fennmaradt dokumentumok alapján dolgozott katonai nyomtatványkereskedőként, forgalmazott élelmiszer- és piperecikkeket, sőt még egy bécsi operettprodukcióba is befektetett. 1909 táján két évre Szegedre költözött a família, feltehetően az édesapa üzleti ügyei szólították őket délre.
A családról ráadásképp annyi tudható, hogy Reich apuka nagy kártyás volt, még egy saját játékot is kitalált, igaz, olyan bonyolult szabályokkal, hogy azokat rajta kívül senki sem értette. A játékszenvedélyt aztán a fiúk is örökölték: Lajosból jegyzett sakkmester, Gyulából – ügyvédi karrierje mellett – kiváló bridzsjátékos vált. Jenő pedig hetente elkártyázta a fél életét.
Reichéknek egyre jobban ment, a kispolgári sorból középpolgárivá küzdötték fel magukat, mire 1911 táján, Jenő hatéves kora körül a Szövetség utcai lakásba költöztek. Az új otthon nagyjából száz négyzetméteres lehetett. Bérlemény volt persze ez is, a pesti ingatlanárak már akkor sem tették lehetővé, hogy egy família tisztán önerőből, garasokat kuporgatva lakást vásároljon magának.
„Jenő a közeli Kertész utcai iskolába járt, átlagos eredményei voltak. Érdekes, hogy bár nem voltak gazdagok, és kiemelkedő nevelést sem kaptak, a Reich fiúk mégis mind sikeressé váltak a maguk területén. Mit tehet egy zsidó fiú a városban, ha nincs sok pénze, se kapcsolatai? Tollat ragad, megpróbál az eszéből megélni” – mondta Thuróczy.
Rejtő nagykamasz korában kezdett el írni. Thuróczy szerint nagyapja, az említett bonyhádi ortodox házaló, Sigismund Reich halála felett érzett bánata vette rá először, hogy gondolatait papírra vesse. Verset írt.
A költemények stílusukban Ady borongását idézték, azonban minőségükben már nem hasonlítottak a példakép alkotásaira. Kifejezetten gyengék voltak.
Még itt, az Erzsébetvárosban vált Reich Jenőből Rejtő Jenő, bár a nevet hivatalosan soha nem vette fel. „1924 februárjából ismerünk egy fényképet, ami Rákosi Szidi színiiskolájának vizsgaelőadásán készült, Molnár Ferenc egy kevéssé ismert darabját, az Ibolyát adták elő. A későbbi író felismerhetetlenné maszkírozva szerepel ezen a képen, azonban itt először tűnik fel a Rejtő név” – magyarázta Thuróczy.
1928-ban már kopogtatott a nagy gazdasági krach, a család anyagilag megroggyant, az erzsébetvárosi lakásból is menniük kellett. Szülei az édesanya gyógykezelése okán a horvát tengerpartra költöztek, a fiúk pedig – immáron felnőtt emberként – maguk próbáltak boldogulni. Rejtő Jenő is elindult az örökös vándorlás és halhatatlanná válás útján.
Igazi nagyvárosi figura volt, nyughatatlan, kíváncsi, a pillanatnak élő, érzelmekkel és indulatokkal teli. Imádta Budapestet, a körút jelentette számára a várost, az életet, a mindent. 1930-ban még egy bulvárlapot is kiadott Nagykörut címmel, amely mindössze egy számot ért meg, viszont kiváló pillanatfelvételt ad a korabeli Pestről. „Egy nagy, sötét mozivászon áll előttem. És a retinámról élénk filmek vetülnek rá: kis budai vendéglők kerthelyiségei, kedves arcok, az Oktogon és a Keleti pályaudvar, a fasori fák alagutat képző, összehajló dús lombjai. Tudom, hogy érinthetetlenül puha ez a játékos sötét, és mégis, mint csecsemő, aki mit sem tud a dimenziókról, kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam a Lágymányost” – fogalmazott nosztalgikusan Budapestet felidézve az európai csavargásai közben írt Sötét utasokban.
Jenőt hórihorgas, közel 195 centi magas, nyurga kamaszként ismerték még a régi szomszédai, azonban az évek alatt a nyúlánk gyerekből a bokszolás hatására izmos, jól megtermett férfi vált. Sérülhetett az egyik arcizma, így mosolyogni aligha látták: fizimiskáján mindig rejtélyes komorság ült. A pókerarc, a férfias termet, a kemény ököl és a kivételes szellemi képességek delejes hatással voltak a nőkre. Imádták őt, és Rejtő is igyekezett viszontimádni őket. Közben pedig dolgozott, folyton dolgozott: filmnovellák, operettek szövegkönyvei, kisregények, kabaréjelenetek, fordítások, cikkek százai maradtak utána.
„A 30-as évektől vált elterjedtté az Aktedron nevű szer Magyarországon, ezt vény nélkül is lehetett kapni. Olyannyira legális volt, hogy még plakátokon is hirdették. Rejtő ezzel az amfetaminszármazékkal stimulálta az agyát, napokig tudott egyhuzamban dolgozni, de aztán összecsuklott. A szer nemcsak serkentőleg hatott, de idővel a központi idegrendszert is károsította” – mondta Thuróczy. A fiatal íróval már húszas éveiben közölte az orvos, hogy ha nem változtat drasztikusan az életmódján, akkor meghal. A három évig tartó európai kóborlása, éhezése, a rengeteg kemény és piszkos munka sem segítette Rejtőt egészsége megőrzésében. Az író több országot érintő utazásra indult, ahol a mindenféle munkát elvállalt a túlélés érdekében és közben „rejtői” alakokat ismert meg a társadalom alsó szegmenséből.
Ha szeretnénk még egy fontos, állandó helyszínt megnevezni Rejtő életében, akkor a Szövetség (Izabella, Rejtő Jenő) utcai lakás mellett a Japán kávéházat említhetnénk, itt dolgozott és élte társasági életét az író. A Japánnak egykoron helyet adó teret napjainkban az Írók Boltja tölti ki az Andrássy úton. Innen csak néhány lépés volt Rejtő kiadója, a NOVA szerkesztősége. „Városi legenda, hogy egy-egy megírt oldal után fizették volna. A valóságban Rejtő jól kereső író volt, átlagban számolva havi 2-3 ezer pengős keresete ma havi hárommillió forintnak felel meg. A pénzzel azonban nem tudott bánni. Nem volt semmije, és folyton két bőrönddel kezdett új életet. Ha olyanja volt, megnősült, mindkét felesége a gépírónője volt. Első neje, Boros Rózsi egy koncentrációs táborban halt meg, míg második feleségének, Gábor Magdának bő száz év adatott” – mondta Thuróczy. Rejtő egyikükkel sem töltött sok időt, másfél-két év után elváltak, jellemzően az író hagyta ott az asszonyokat.
Sokan keresik-kutatják Rejtő titkát. A siker kulcsa talán pont a Szövetség utcában keresendő. A fiatal Rejtő még a kezdetek kezdetén rájött, hogy jobban jár, ha félreteszi saját – meglehetősen rossz – verseit. Mások utánzása helyett inkább kitalált egy új műfajt, és a saját univerzumában utánozhatatlant alkotott. Thuróczy szerint Rejtő fogta az akkor őrületesen népszerű kalandregényeket, azok ismétlődő motívumait, majd pesti zsidó humorral, nyelvi leleményekkel bőven nyakon öntve alaposan kifigurázta őket. Megszületett a ponyvaparódia.
Az élet kegyetlen játéka, hogy Rejtő mindig elismerésre vágyott, ám a legsikeresebb darabjait P. Howard álnéven kellett írnia, mert a kiadó szerint a kalandregényeket inkább a külföldi szerzőktől olvasták szívesen. Amikor lehullott a lepel, és kiderült P. Howard személyazonossága, az az életébe került. Egy nyilas jelentette fel, hogy a sikeres szerző valójában a zsidó Rejtő Jenő, és a leleplező újságcikk után hamarosan megkapta a munkaszolgálatos behívót, s kötelességtudó – bár jogfosztott – állampolgárként 1942 októberében bevonult a nagykátai gyűjtőtáborba.
A Szovjetunió megszállt területén halt meg (hivatalosan eltűnt) 1943 elején. A gyászos emlékű 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosaként ő is a Don-kanyar százezernyi áldozatának egyike.
