menekültek;segítségnyújtás;átértékelés;

- Ross Károly: Keserű kaviár

Alig gurult a Mercedes pár métert, máris leállt. Nem tudta, mitől állt le, épp itt, a Tesco-parkoló kijáratában. Próbálta, de nem tudta újraindítani. Dudáltak mögötte, kikerülték, integettek. Érezte, hogy elönti a verejték a homlokát. Se segítőkészséget, se szánalmat nem látott az ablakokon kihajoló arcokon, csak közönyt és megvetést. Meg azt, hogy szeretnének kikeveredni ebből a pokolból, de ez a dromedár nem engedi őket.
Alig bírta a telefonján kikeresni a gazda számát.
– Hogyhogy nem indul? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom. Nem tudom elindítani.
– Próbáld meg újra.
– Próbáltam, nem megy.
– A fenébe! Ne csinálj semmit, odaküldöm a Zolit.
Vajon mivel? A Volvo-szervizben a Fiatot a főnökasszony hajtja, nem adja oda senkinek, különben meg ő is éppen futkos valami után. A zöldség, a kaviár, a hentesáru meg itt van hátul a csomagtartóban, aminek már rég a konyhán kéne lennie. A csoport egy óra múlva érkezik, valami NER-essel az élen. Hallotta, amikor a gazda az eligazítást tartotta. Úgyhogy mindenki kapja össze magát, ez lesz borhotelünk egyik legfontosabb megmérettetése, mondta. Csak éppen későn jelentkeztek be. Mert ahova eredetileg mentek volna, ott valami gubanc volt. Kegyvesztett lett a tulajdonos, hallotta, bár hogy kinél és mivel, az nem jutott el hozzá. A gazda meg kapott az alkalmon. Csakhogy egy óra alatt nem lehet az ilyesmire felkészülni. Főleg nem úgy, hogy lerobban alatta ez a kurva autó!
Negyed hat volt, a vendégek hatra jelentkeztek be. Jó, biztosan késnek, az ilyenek mindig késnek, de mi van, ha mégsem. Zoli meg sehol.
Közben valaki ki akart állni. Nagydarab, hájfejű ötvenes, mackónadrágban.
– Kislány, arrébb gurulna?
– Nem tudok. Nem indul a kocsi.
– Nem indul? Van rajta egy gomb, ott a jobb kacsójánál, azt nyomja meg.
– Megnyomtam, nem megy. Maga ért hozzá?
– Cseréljünk helyet, megnézem.
Nem minden félsz nélkül, de kiszállt. Mi van, ha elhajt vele?
A férfi sokáig próbálkozott, de neki sem indult. Kudarcában Luca az igazolását látta annak, hogy mégsem ő a hülye.
– Toljuk meg egy kicsit, hogy ki tudjak állni. Maga meg hívja fel a sárga angyalt.
Megszólalt a telefonja. A gazda volt.
– Még mindig ott vagy?
– Igen. Mozdulni sem tudok.
– Hogy az a jó…!
– Nem jön a Zoli?
– Menne, de nincs mivel. Istenem, ezt nem hiszem el!
Fél hat múlt. Most már nem csak az anyag nem érkezik meg, ő maga sem. Ki fog a bárpult mögé beállni helyette? Zoli? Valamelyik szobalány? Vagy maga a gazda? Egyikük sem tudja úgy kínálni a bort, ahogy ő. Az egyes fajtákhoz fűzött kísérőszövegről meg halvány dunsztjuk sincs, pedig az egésznek az a lényege. Ő az egyedüli sommelier a borászatban, a többieknek a bor csak ízes folyadék.
Egy éve sincs, hogy felvették. Örült neki, jó csapat, rendes tulajdonos, tisztességes fizetés. Nagy szakmai kihívást ugyan nem jelentett, mert jobbára csak a saját boraikat mérték, azért sokat tanult. Főleg azt, hogy egy jó sommelier-nek a borkóstolás a legelhanyagolhatóbb feladata. Legalábbis egy nemrégiben beindult vállalkozásban. Ezer más dolog van, amit tudnia kell.
Főleg, ha a betöltetlen pozíciókat is rátukmálják, úgymint a bártender és az éjjeli takarító szerepét. Na és a beszerzőét is.
Várt. Ellenőrizte, hogy tényleg bezárta-e az ajtót. Úgy vette észre, a két sorral arrébb lévő mosóból figyelik. Két férfi, már egy ideje ott szorgoskodtak – nem a maguk kocsiját mosták, másokét. Azokét, akik nem akartak vizesek lenni, inkább fizettek érte. De most egy ideje nem akadt horogra senki, őt bámulták. Ő meg, szerencsétlen, többször is elkapta a pillantásukat. Értettek a jelekből, máris itt termettek. Egyikük víztől csöpögő keféjével pillanatok alatt átláthatatlanná tette a szélvédőt, a másik bekopogott az ablakon, és hevesen gesztikulálva a mosó felé mutogatott. Először kézfejével, ahogy a gazdától tanulta, megpróbálta elhessegetni őket – nem tudta, honnan vette a bátorságot hozzá. A gesztus azonban nem sikerült túl jól, nevettek rajta, és még jobban nekibátorodtak: a hátulsó ablakot is összemaszatolták. Ettől kétségbeesett, hevesen hadonászni kezdett, közben véletlenül rákönyökölt a dudára – az élesen felvisító hangra a két férfi megdermedt, majd gyorsan eltakarodott. De azért ugrásra készen továbbra is szemmel tartották.
Egyre foghíjasabb lett a parkoló, egyre több autó araszolt a kijárat felé. Már a mosó is kihalt volt, a két férfi eltűnt – nem vette észre, hova. Hirtelen lezúduló redőny hangjára rándult össze a teste: a gíroszos zárta be a boltot. Már csak a Tesco bejáratát övezte fény, a soron lévő boltokra sötétség borult. Nem mert telefonálni senkinek, biztos volt benne, hogy fel sem vennék. Mindannyian ott ugrálnak a csoport körül, ki törődne most éppen ővele.
Ekkor furcsa csoportra lett figyelmes a parkoló távolabbik sarkában, mintha egyenest az épület háta mögött elterülő mezőről bukkantak volna elő. Valószínű, hogy onnan is, mert épület az üzletsor végeztével közel-távol nem volt. Két magasabb és három alacsonyabb alakot vett ki, s amint az első lámpa fénykörébe értek, tisztán látta, hogy egy család. A két felnőtt egymás mellett lépkedett, tartásukban, fejállásukban nem volt semmi célirányosság, mint akik mindig mindenhova így mennek, megszokott úton, senkitől sem zavartatva. Luca arra gondolt, idénymunkások, valami ültetvényről tartanak hazafelé a gyerekeikkel, amihez át kell vágniuk a Tesco-parkolón.
A nagyobbik gyerek a szülők mellett haladt, nagyokat lépett és meggörbítette a vállát, a két kisebb kitért jobbra-balra, fölkaptak valamit a földről, megnézték, eldobták. Talán elgurult százforintosok, a bevásárlókocsik rácsain kiesett csokoládészeletek után kutattak, láthatóan nem sok sikerrel. Nem élvezték a keresgélést, és nem is versenyeztek egymással, mégis volt valami játékos abban, ahogy néha egyszerre ugrottak ugyanarra. Nem nevettek, inkább csak halk, röfögésszerű hangot adtak ki magukból, de abban a pillanatban el is csendesedtek, pedig nem szólt rájuk senki. Luca figyelte őket a Mercedes üléséből, s csak akkor kapta el róluk a tekintetét, mikor már ott álltak előtte.
Mert szabályosan lecövekeltek a kocsi mellett, s félő volt, hogy mindjárt a tenyerüket nyújtják. Vagy ami még rosszabb, elkezdenek dörömbölni az ajtón. De semmi ilyesmi nem történt, csak arra figyelt fel, hogy a férfi a kezével jelzi, hogy tekerje le az ablakot.
– Rossz helyen áll, kisasszony. Elfogja a forgalmat.
– Tudom. Nem indul ez a dög.
– Megtoljuk?
– Már próbálták. Nem megy.
A férfi bólintott, elindultak. Luca kiugrott a volán mögül.
– Várjanak! Egy pillanat!
Felnyitotta a kocsi csomagtartóját, és kiemelte belőle a felső rekeszt. Tele volt csomagolt hentesáruval és öt doboz kaviárral.
– Ezt szeretném, ha elfogadnák. Csak megromlik itt nekem.
A férfi és az asszony közelebb jöttek, belenéztek a ládába, szimatoltak. A két kisebbik gyerek a fejét is beledugta.
– Miért adná ezt nekünk a kisasszony? – kérdezte a férfi némi döbbenettel az arcán.
– Mert mire hazaérek vele, megromlik. Maguknak meg… szívesen adom.
– Miért?
– Csak mert a gyerekek… biztosan szeretik.
– Szeretik, igen. Szeretnek ezek mindent. Csak azt nem, amit könyöradományként kapnak.
– Könyör… figyeljen, félreért, ez nem is az enyém. A kocsi sem az enyém.
A férfi és a felesége furcsán néztek rá, Luca megzavarodott.
– Úgy értem, a gazdám megbízott a beszerzésével, de már késő, nem aktuális, és mire…
– Hagyja el, kisasszony, nem kell nekünk a más étele. Köszönjük, de nem. Próbálkozzék másnál.
– Próbálkozzak másnál? Ezt hogy érti?
– Másnál szerezzen jó pontokat az Úristentől, ne nálunk. Ráadásul másnak a pénzén.
– Maga teljesen félreért. Én csak…
– Maga csak tegye vissza azt a ládát a helyére, és próbáljon segítséget hívni. Ha mást nem, egy taxit. Biztosan jár erre néhány.
Mire Luca felfogta, mi történt, a család már a parkoló másik végében járt. Nézett utánuk egy darabig, majd arra gondolt, megmondta-e Zolinak, hova írta fel, hogy milyen bort illik szervírozni a szarvaspörkölthöz és milyent a báránysülthöz, amikor nem hideg vacsorát szolgálnak fel. Pillanatnyilag ez a két specialitása volt a háznak, s valószínű, hogy ez a ma esti menü is, ha már egyszer a hidegtálakhoz való anyag itt rohad a kezében.

Amiért visszajönnék; Ímhol vagyok