- Böröczki Csaba – Mirkó Anna Regina: Háttérzene

Eszternek pisztáciaillata volt. Én is szívesen használtam volna azt az illatot, de nem akartam, hogy azt higgye, utánzom őt. Pár éve kérdeztem, milyen parfümöt használ, mondta, milyet. Miután megtudtam, hogy meghalt, végigjártam öt vagy hat drogériát, és mivel sehol sem hallottak arról a márkáról, végül egy doboz pisztáciafagylaltot vettem, és egy ültő helyemben megettem majdnem az egészet.
Eszter két hete itt volt nálunk, mosolygott, én próbáltam rá visszamosolyogni, miközben azon gondolkodtam, ez a csaj valahogy összement. Nem úgy, mint egy nénike, de összement. Zsombor kibontotta a Mezcal San Cosmét, amit Mexikóból hoztunk. Elegáns, fekete-fehér címke. Salud, koccintottunk. Eszter az üres poharat nézte. Nekem is el kéne mennem Mexikóba, ha ilyen jó piákat adnak. Meg csilis babot enni. De Mexikóban nincs csilis bab. Hitetlenkedve nézett rám. Az a tex-mex, amire te gondolsz. Igazán?, és megint a poharát fixírozta. Akkor mi van Mexikóban? Kukoricakenyér, enchilada, tamale, soroltam magamban.
A mexikóiak oltárt emelnek halottak napján, arra kerül az elhunyt kedvenc étele. Én nem csináltam oltárt. Csak bőgtem, és ettem a pisztáciafagyit.
Próbáltam elképzelni, Eszter mit szólna most ehhez. Itt ülsz és fagyit zabálsz, szedd össze magad, hallgass ’Kezdet Phiait, vagy tudomisén. Ezt mondaná. Összevesznénk, most szeretnék vele összeveszni, jó lenne vele összeveszni, hallgatta mindig azt a szar hiphopot, meg oltogatott, ha sírtam. Oltogatott, ezt mondta mindig, mert ő volt a menő csaj, én az eminens, valahogy mégis jóban lettünk az egyetemen, azóta sem tudom, mit látott bennem, nem is fogom már megkérdezni. Én nem szeretem a hiphopot, és nem oltogatok senkit.
Letettem a fagyit, pontosabban betettem a fagyasztóba. Úgy döntöttem, csinálok valamit, ami eltereli a figyelmemet, például takarítani fogok. Eszter gyakran járt hozzánk vendégségbe. Szabadkoztam, ne haragudj a kupi miatt. Ő meg csak nézett rám a pisztáciaszínű szemével, kicsit gunyorosan, babám, hol van itt neked kupi. A parkettaápoló fogytán, ennyivel nem tudok felmosni. Mondtam Zsombornak, hogy vegyen, persze megint nem vett. Ki kell mennem a Sparba, de akkor már megnézem, mit kell még venni. Egy üveg bort, azt biztosan. Fehéret, az illik a pisztáciafagyihoz.
A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. Lehet, azért nem tetszik Akkezdet, mert értem a szövegét. Sokkal menőbb olyasmire bólogatni, amit nem ért az ember, abba beleképzelheti a jelentést, mint a leveletkaptamlájfba. Gondolkodtam, miket hallgatott még Eszter. Csak egy név ugrott be, NTM. Francia hiphop. Már a nevük is egy oltás, mondta, és vigyorgott.
Homola Balaton száraz fehérbor, mint mindig, 2499 forint. Ahogy kiléptem a Sparból, rájöttem, hogy elfelejtettem a parkettaápolót. Mi legyen, visszamenjek érte? Majd legközelebb veszek, részegen úgysem jó felmosni. Inkább portalanítok. Két hete Eszter elesett a parkettánkon. Megcsúszott. Megütötted magad?
Felváltva törölgettem és jártam rá a fagyira. Porcelánbalerina, képkeretek, fagyi. Karácsonyi csengő, elefántfejes dísz, fagyi. Jobb kezemben a tollsöprűvel, balban a borospohárral takarítottam. Lámpák, nippek, fagyi. Székláb, asztalláb, fagyi. A bornak megittam a felét, a jégkrém maradékát kikanalaztam a doboz sarkaiból.
A nagy váza. Kínai vagy kínaiutánzat, valójában nem is váza, hanem rizstároló. A bolhapiacon vettük Zsomborral néhány éve fillérekért, kinéztük a vázát, mármint a rizstartót, köröztünk az árus körül, Zsombor méregette, a vázát, nem az árust, biztos, hogy nem eredeti, mondta. Legfeljebb harmincéves. Kétezer forint, ezt mondta az árus, Zsombor alig tudta visszafojtani a vigyorgást, el sem hitte, hogy ekkora mákunk van, ötvenezret is adott volna érte. Szóval megvettük, most itt áll a sarokban, porosodik.
Nem ütötte meg magát, azt állította, nem fájt az esés. Hát, részegen nem is fáj, amennyit ittunk aznap este, az a csoda, hogy nem saját magát törte össze, csak a vázát. Nem is törte össze, csak letört belőle egy darab, egy tenyérnyi darab a pereméből. A sarokba állítottuk, hogy ne látszódjon. A japánoknak van egy módszere, na, nem jut eszembe, nem kellene ennyit inni, most guglizzam meg?, annyira nem fontos. Szóval van az a módszerük, hogy ami eltört, azt arannyal ragasztják össze, Zsombor tudná persze, fel is hívom, mi a japán aranyos javítási módszer, és hogy hazafelé ugorjon be egy flakon Optiért. Kellene persze valami vacsora is, rizst kellene főzni. Eszter utálta a rizst, rizsát, így mondta, a rizsánál unalmasabb kaja nincs. Zsombor nem veszi fel. Miért nem veszi fel. Utálom, amikor nem veszi fel azonnal.
A polcok tiszták, a székek is, nekem meg hányingerem van. Hogy a fagyitól vagy a bortól, azt nem tudom. Le kell feküdnöm. Rezeg a telefonom, Zsombor írt. Később jövök, a főnök megint szívat. Szomorú szmájlit küldök válaszként. Egy pillanatra átvillan az agyamon, megírjam-e neki, hogy Eszter meghalt. Hanyatt fekszem a kanapén, hasba lélegzem, egyenletesen, hátha attól elmúlik az émelygés. Úgy sajnálom magam, mintha engem kellene sajnálni. Fejemet oldalra fordítom, egyenesen rálátok a vázára. Nem arannyal ragasztottuk össze.
Megütötted magad?
Rákerestem az NTM-re, Paris sous les bombes, egy kukkot sem értek belőle. A plédet magamra húzom, és hallgatom a zenét, lélegzetemmel a ritmust követve. Orron be, szájon ki, ahogy a jógavideóban mutatták. Ez állítólag nyugtatóan hat.
Arra ébredtem, hogy Zsombor a vállamat rázza. Felültem a kanapén. Szia, hány óra? Mindjárt tíz. Basszus, de elfeküdtem a nyakamat. Hogyhogy már alszol, kérdezte Zsombor, miközben a táskájában keresett valamit. Elővett egy üveg fehérbort, Homola Balaton, odalépett a vitrinhez, két poharat vett elő, letette az asztalra, végre kirúgtak, mondta. Bontotta a bort, töltött, majd elindult a hűtő felé, vágok hozzá egy kis sajtot, ma ünnepelünk. Kinyitotta a hűtőt, meglátta benne a fél üveg boromat, rám nézett. Baj van?, kérdezte. Eszterről közben majdnem megfeledkeztem, most ismét eszembe jutott. Eszter, mondtam halkan. Zsombor a padlót nézte. Figyelj, szerintem hívjuk át.
A múltkor nagyon lecsesztem őt a váza miatt. Meg sem kérdeztem, hogy megütötte-e magát, annyira mérges voltam. Veszek még egy üveg bort, hívjuk át, beszéljük meg, vagy törjük össze a vázát együtt. Vagy inkább valami mást, tette hozzá kis szünet után. Megfogtam a poharat, és azt kérdeztem, hogyhogy kirúgtak. Egyszerre akartam mondani, hogy Esztert soha többé nem hívjuk át, hogy ezért ittam, meg a parkettaápoló meg minden, de valahogy csak ennyit bírtam kinyögni. Azon az estén, amikor a váza eltört, nagyon sokat ittunk, már nem is emlékeztem, de Zsombor tényleg kiakadt, kiabált Eszterrel. Megütötted magad? Én megkérdeztem. Nem, válaszolta, és hazament.
Zsombor a fejét rázta. Te el sem tudod képzelni, milyen volt minden nap. Bementem, és rám szállt. Mindenért csesztetett. És ezért kellett kirúgatni magad? Nem hallod, épp most mondom, hogy mindenért csesztetett, mindenért. Ma például azzal fogadott, hogy nem volt idő megfésülködni?
Zsombor hajára néztem. Tudtam, most sajnálnom kéne, odamenni hozzá, átölelni, biztatni, hogy majd talál másik munkát, addig meg majdcsak elleszünk valahogy. Nem mondtam semmit. Zsombor sajtot vágott, olyan vékonyan szeletelt, mintha lézerkést használt volna. Utálom, amikor ezt csinálja. Valahogy meg kéne mondani neki, hogy nem kérek sajtot. Meg piát, na, azt főleg nem kérek. Meg hogy Eszter meghalt.
Ekkor megszólalt valami hülye mexikói mariachi. Zsombor ilyeneket hallgat, amióta visszajöttünk. Egészen halkra vette. Csak háttérzene, mondta. Nevetésszerű grimaszba torzult az arcom. Elfordítottam a fejem, a kanapéra ültem, ne lásson. A vállam elernyedt, a mellkasomban hidegség. Zsombor, mintha megérezte volna, azt kérdezte, tegyen-e másik zenét. Nem zavar? Kérdezte. Látta, hogy zavar. Gépie­sen vettem el a pohár bort és tömtem a számba egyszerre három szelet sajtot. Szerinted Eszter jó nő volt? Magam sem értettem, miért ezt kérdezem, miért így. Zsombor nem válaszolt azonnal, zavartan elfordult. A vitrin tükröződésében néztem magam, és láttam az ő arcát is.