Újabb fontos lépéshez érkeztünk, ami épp annyira fontos neki, mint amennyire szomorú nekünk. Tavaly ilyenkor még csak pedzegette Duska, hogy szeretne egyedül, illetve a környéken lakó osztálytársaival iskolába menni, az ötlet azonban egy-két alkalom után magától elhalt, visszatértünk a bevett ritmushoz: a nejem vitte és én hoztam a suliból. Nem mondom, a lustaságom esős vagy hidegebb napokon megkísértett, a munkám is elcsent pár alkalmat, amikor otthon kellett maradnom, pedig ez volt a legjobb lehetőség arra, hogy beszélgessünk Dusival a suliról, osztálytársakról és az iskolai kosztról, betérjünk egy legós boltba körülnézni, alaposan megrágni az újdonságok árait, bekapjunk egy sütit a mindig útba eső cukrászdában, vagy megálljunk pingpongozni az épület előtti parkban. Ma viszont, harmadikosként már határozott elképzelései vannak arról, hogy egy majdnem tízévesnek (pedig még csak két hónapja töltötte a kilencet) hogyan is fest egy átlagos napja.
Egy majdnem tízéves egyedül jár iskolába és egyedül jön haza, rá lehet bízni a bevásárlás néhány izgalmas feladatát, a zongoraórára sem kell lekísérni a lépcsőkön (133 lépcsőfok vezet a társasházunkig), és bizony már arra sincs szükség, hogy Pókember vagy Borzika legyen a hálótársa. Utóbbit azért kellett megvenni, mert egy alkalommal a nejem itthon felejtette a plüss szuperhőst, az álmok hűséges őrét, s nagy kétségbeesés és sírás után született meg a kompromisszum egy lompos farkú borz személyében (nem volt más fiús plüss a boltban), és azóta ketten osztoztak a nemes feladaton. Nem Duska szólt, hogy itt az ideje elhagyni ezeket a „gyerekességeket”, szinte magától értetődően maradtak az ágyneműtartóban esténként. Csak az én infantilis szívem szorult össze, hogy nem kell a párna mellé készíteni őket, hogy ott maradnak a sötétben a fiókban, miközben felnőtt(es) gazdájuk csillogó szemmel hallgat más meséket. A nejemmel azért megbeszéltük, hogy bár lejárt a küldetésük, megtartjuk az őrzőket, olyan jó lesz nosztalgikusan magunkhoz ölelni pár év múlva.
Mióta a gyerekeknek kitalált okosórával valóra vált a korábban még csak utópisztikus tévésorozatban látott világ, amelyben az aggódó anyukák lépésről lépésre követhetik a gyerekeik mozgását a távolban, a nejem is beadta a derekát. Új, csilivilibb őrzőt kapott hát Duska, egy másfajta szuperhőst, nélküle nem is léphet ki egyedül az ajtón. Az én aggódós részem egyetért ezzel, a másik viszont berzenkedik a láthatatlan felügyelet ellen, hiszen kicsit olyan, mintha a Nagy Testvér szolgálatába álltunk volna, digitális köldökzsinórt kötnénk a gyerekre.
Ugyanis máig emlékszem a szabadságnak arra az aprócska szigetére, ahogy állok az iskola sarkán, végre mehetünk haza, és én választhatok, hogy vagy a fiúkhoz csapódva fellármázzuk a központot, vagy „hátul”, a kisebb utcákon surranok haza magamban.
A döntést sok minden befolyásolta, hogy sütött-e a nap, milyenné vált a hangulatom az órák végére, leginkább pedig az, hogy mit villantottam aznap. Ha jó jegyet vittem haza, akkor semmi sem számított, ha viszont nem úgy alakult a nap, és bizony volt idő, amikor egyre kevésbé a szülői elvárások szerint alakult (miért nem érti meg senki, hogy kiskamaszként az élet sokkal izgalmasabb, mint az iskolai tananyag?), akkor nagyobb kerülővel, a felmentő indokokat alaposan átrágva és begyakorolva sunnyogtam haza. Ha még ennél is nagyobb volt a baj, akkor megálltam nagyinál, aki amolyan ügyvédként telefonált haza, néha még el is kísért, hogy ne egyből rám zúduljon a csalódottság a matek vagy a román bukta miatt. Ha délután kettő és három között megcsörrent a telefon, akkor anyámék már pavlovi reflexként tudták, hogy nem nagyon remekeltem aznap a suliban.
Aztán persze jött a büntetés, amelyben nem is maga a penitencia volt a legrosszabb (szobafogság, a tévé vagy a könyv elvonása a matekpéldák javára), hanem az, hogy ilyenkor eltűnt az otthoni jó hangulat, úgy járkáltak a lakásban, mintha legalábbis egy családi ismerős vagy rokon halálhírét hoztam volna haza. Mivel ezt a hangulatváltást gyűlöltem, mindent megtettem annak érdekében, hogy ne következzen be. Sajnos nem azzal, hogy ráfeküdtem a tanulásra, hanem úgy, hogy jobb jegyeket hamisítottam az ellenőrzőmbe a valóság helyett. Az a szörnyű, hogy ezt ma sem bántam meg. Valahol mélyen élt bennem a hit, hogy lesz belőlem valaki, nem fogok elkallódni, ahogy anyámék a lelki fröccsökben részletesen ecsetelték. Számomra az osztályzatok nem jelentettek többet egy furcsa játék számainál, amelyekhez alig volt közöm. Szomjaztam a tudást, de utáltam mindent, ami a számonkéréshez kapcsolódott. Hogyan is lehetne egzakt módon felmérni a tudást?
Dusinak ezzel biztosan nem lesz gondja. Egyszerűen nem érdekel, hogy miből lesz jeles és miből nem. Sokkal inkább izgat, hogy maradéktalanul élje meg az adott életkorhoz passzoló szabadságát. Ezt a kis mámort. Ne engedjen el egyetlen kínálkozó pillanatot sem. És ő döntse el, hogy lázad vagy igazodik. Mert sokkal fontosabbak az élet osztályzatai, mint azok, amelyek a „papíron” szerepelnek.
