Báró Eötvös József, aki sokszor és sokat tévedett egykoron saját korának politikai viszonyai között, Reform című pamfletjét híres szavakkal kezdte (lásd e cikkünk utolsó mondatát). Teendőink című cikksorozatában ugyanakkor gróf Széchenyi István Politikai programtöredékek című művének abból a mondatából indult ki, amely azt állította, hogy „hazánkban minden kidől sarkaiból, ha az ellenzék most többségre vergődhetnék, mi mostani körülményeink között egyenesen hazagyilkolásnak tekinthető”.
A tanult báró természetesen vitatta e megállapítást, mi azonban tudjuk, hogy a nemes grófnak – vele ellentétben – politikai kérdésekben sajátságosan mindig igaza volt.
Aki rövid cikksorozatunk korábbi írásait méltónak tartotta az olvasásra, talán emlékezhetik azokra a gondolatokra, amelyekre ezen idézetekkel utalunk, és talán arra is, hogy mondanivalónkat mindenkor egy-egy kifejezés köré szőttük. Ezúttal az eforátus értelmét megadandó – nem merülve el e fogalom használatának hallatlanul fordulatos világtörténetében (a spártaiaktól Fichte államfilozófiájáig és tovább) – csak azt jelezzük, hogy a hagyományok szerint e kifejezéssel azon hatalmat jelöljük, amely a mindenkori államirányító erő hatalmának korlátjaként léphetne fel. Korábban már megállapíthattuk, hogy ilyen hatalom a jelenlegi magyar közjogban nincs, és igazából az előző politikai rendszerben sem volt.
Ez annál is sajnálatosabb, mivel a jövőbe tekintve érdemes lenne elgondolkodni azon, milyen intézmények szolgálhatnának gátjául egy majdani hatalomnak, amely arra vetemednék, hogy a jelenlegi hatalomhoz hasonlóan egyeduralmat vezessen be hazánkban.
Erre nézve az alábbiakban három irányt villantunk fel, a parlament struktúrájának kibővítése, az államfőválasztás kiszélesítése és a regionalizmus útján való devolúció irányát, mert ezen utak – más lépésekkel együtt és sok más javaslattal ellentétben – egyaránt egy alkotmányos jogállam felé vezetnek. Mindhárom érintett terület átgondolt, következetes és szisztematikus megújításért kiált. Kár, hogy e munkát értetlenségből, intellektuális restségből, politikai bátortalanságból, felkészületlenség okából és egyszerű politikusi ostobaságok miatt már évtizedekkel ezelőtt – legelőbb az úgynevezett rendszerváltáskor – nem végezte el senki, és azóta is legfeljebb ötletek születtek, bölcs iniciatívák alig.
A törvényhozások második kamarájának felállításával kapcsolatban általában két kérdés foglalkoztatja a mindenkori alkotmányozót: kik üljenek e kamarában (azaz hogyan kerüljenek oda), és mit csináljanak ott; vagyis az összetétel és a hatáskör kérdése. Világos, hogy ha e házban nagyjából ugyanazon merítés alapján nagyjából ugyanazok az emberek nagyjából ugyanazt csinálják, mint az első kamarában, akkor a második kamara létrehozása felesleges. Ha azonban más bekerülési metódus (választás, delegálás, kinevezés, vagy ezek kombinációja) útján ülnek be a tagok, mint az alsóházba, és legalább részben más hatáskörük van, mint a képviselőknek (minthogy a törvényhozás második kamarájáról beszélünk, alapvetően törvényhozási tevékenységről van szó, természetesen), akkor a felsőháznak van némi értelme.
E kérdések részleteire nézve javaslatainkat nem itt ismertetjük, de e helyütt annak rögzítését indokoltnak tarjuk, hogy egy átgondoltan, cizelláltan megtervezett második kamara felállítása (bizonyos fokig az alsótáblával összefüggésben, annak részleges reformjával is) hatékonyan szolgálná a jelzett érdekeket (ráadásul – ezt megnyugtatásul még mondjuk ki – egy kívánatos felsőház jóval kisebb létszámú lenne az alsónál, és tagjai nem kapnának fizetést a tevékenységükért).
Az államelnök megválasztásával és – némileg – hatáskörével kapcsolatban ugyancsak elkerülhetetlen a változtatás. A reform célja a „parlamentarizálás” lenne, hiszen a problémák ma mindenekelőtt abból erednek, hogy a magyar rendszer több ponton eltér a klasszikus parlamentáris megoldásoktól.
Az államfő kinevezési jogkörének szélesítése (a kinevezés természetesen mindig indítványra és többnyire ellenjegyzéssel történnék) – beleértve a miniszterelnök (természetesen a parlamenti arányokra tekintettel történő), és számos (ma többnyire államfői jelölésre a parlament által választott) közjogi tisztségviselő kinevezését is – ugyancsak e célt szolgálná. A parlament (praktikusan az alsóház) feloszlatásának joga szintén kiszélesednék (egy határig). Ám nem e jogkörök, hanem a hatalom-szétterítés miatt lenne fontos az elnök megválasztásának jogát nem kizárólag az országgyűlés kezében hagyni, hanem a választói grémiumot nagyban kiszélesíteni (nem feltétlenül a teljes démoszig). Az elnökválasztó kollégium összetételének megállapítását mindenesetre ugyancsak segítené a legfontosabb változtatás, Magyarország „regionalizálása”.
Az ország regionális átszervezése ugyanis elkerülhetetlen. A jelenlegi (vár)megyerendszer rosszul működő, indokolatlan, drága, felesleges és észszerűtlen, sőt még nem is hagyományos, noha első kiépítése immár ezer éve történt, de mai szerkezetének semmi köze a tradíciókhoz, sőt még az egykori megyehatárokhoz sincs, tudvalevően. A megyei szintű közigazgatás annyira rosszul teljesít, hogy az ember szinte csodálkozik, miért nem jutott eszébe komolyan vehetően semmilyen jelentős politikai szereplőnek, hogy a megváltoztatását proponálja, a megyei önkormányzat pedig annyira kiüresedett, hogy egyenesen őrültségnek számít a fenntartása. Középszintnek ez semmi, noha éppenséggel lenne igény a mezo-szintre a helyi és az országos politika között. A mai (vár)megyék azonban túl kicsik, és túl sok van belőlük (legfeljebb hat maradhatna), jelen formájukban feleslegesek.
Olyan világos, hogy mi volna e nemzet érdeke (mások mellett báró Eötvös József sem gondolta másként), és olyan egyértelmű nemzetközi tapasztalatok állnak rendelkezésre a reformhoz, hogy csak elhatározás kérdése lenne a graduális, mégis jelentős, de a helyi tradíciókra ügyelő, a tájegységi határokat, kulturális dimenziókat figyelembe vevő, gyökeres átalakítás. Alig akad olyan hatáskör, amelyet ne lehetne a kialakítandó, regionális, választott és gazdaggá tehető nagy-megyéknek adni, és alig van olyan terület, amelyen ne volnának hatékonyabbak, mint a helyi önkormányzat, vagy a központi állam (mindkét irányból hatásköröket kellene kapniuk ugyanis). Jellemző, hogy az utóbbi évtized egyetlen jelentős politikai erejének, a központosító Fidesznek is csupán a megyeszint további kiüresítésére (és az átkeresztelésre) futotta, miközben ennek éppen az ellenkezőjére lett volna szükség, és miközben az állam más intézményeit radikálisan és elfogadhatatlanul átalakította.
Ha egyszer véget ér a jelenlegi közjogi provizórium, e valóságos rémálom, a fenti átalakításoknak neki kell látni, és addigra kész tervekkel kell előállni. A fentiekben csak felvillantott irányokba mindenképpen el kell indulni, a részletek más lapra tartoznak, ahogyan az esélyek latolgatása is más munkákra vár. Egyértelmű ugyanakkor, hogy ezen tervek és más, kiegészítő megoldások csak egy új alkotmánnyal együtt vezethetők be. A jelenlegi közjogi szerkezet nem maradhat fenn. Az Alaptörvénynek mennie kell, és vele mindannak, amit szimbolizál. A magyar politikai rendszer gyökeres átalakításra szorul.
„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében.”
