„A segítségeteket szeretném kérni. Nem találunk alsós fiainknak megfelelő sportszakkört. Minden debreceni sportszakkör halál komoly, élsportolóvá nevel. Az én gyerekeim ettől tök frusztráltak. Csak fociznának, vagy kosaraznának, vagy épp karatéznának. De jön a heti kötelező négy edzés, suli után estig, hétvégén kötelező megmérettetés, nyáron kötelező tábor, kötelező vizsga, ha akarja a gyerek, ha nem. Nincs olyan, hogy csak a sportért magáért sportoljanak. Csak barátságosan meccselgessenek egymással. Ha nem olyan jól teljesítenek, kispadon ülnek egész végig, nem játszatják őket. S mivel a gyerekeim rendre befeszülnek egy-egy ilyen helyzettől, az egész hétvégénk arról szól, hogy nézzük, ahogy nyáron a gyerek izzad, télen szétfagy a kispadon. Elegem van. A srácok mozgékonyak, imádnak minden sportos dolgot, de a suli második hetére sikerül a kedvüket szegni a 4. sportágtól is, amit kipróbáltunk 4 év alatt. És nem lehet az oktatókkal megbeszélni. Nincs olyan, hogy nem kell vizsgáznod, vagy extra-halál-fontos Bozsikra menned. Sőt, az már-már felháborító, amikor csak arra kérnénk őket, nem lehetne, hogy csak játszanak heti kétszer? Mindent befizetünk, kifizetünk, csak hadd játszanak, hadd engedjék ki a sulis szorongást, ne legyen nekik a választott sportjuk is szorongáskeltő. No, ilyen eretnekséget mégis hogy képzelek én, 2023-ban Debrecenben...”
Olvasom egy kétségbeesett anyuka bejegyzését a közösségi oldalon, s arra gondolok, mennyivel egyszerűbb volt ez régen, amikor a falu szélén, bandákba verődve indiánost és cowboyost játszva úgy vettünk részt mindenféle „edzéseken”, hogy észre sem vettük. Ott volt mindjárt elsőként az íj. Jó erős, de nem túl öreg akácfa-ágat hajlítottunk meg, éppen csak annyira, hogy a nagyanyánk padlásáról szerzett jó vastag zsákkötöző fonalat rá tudjuk erősíteni a bot két végére. Volt, hogy visszapattant, homlokon talált, de hát az volt a legjobb íj, amelyik rugalmasan, feszesen tartotta a húrt. Meg is szappanoztuk, hadd illeszkedjen rendesen a bemetszett bodzapálca, aminek a végét apánk vadászkésével faragtuk éppen hogy élesre. Szereztünk egy használt kartondobozt, festettünk rá valamiféle céltáblát, aztán Sütő néni kertjében nekitámasztottuk a diófának, kimértük a húsz-harminc lépés távolságot, hátraparancsoltuk a kisebb gyerekeket a körtefához, és elkezdődött az „íjászkodás”. Később öcsém tökélyre is fejlesztette, igazolt versenyző ugyan nem lett belőle, de részben a gyerekkori „csatározásoknak” köszönhetően profi felszerelésre váltott.
Esős időben jött aztán a susinka. Három gombócnyi sárlabdát gyúrtunk, azt passzíroztuk egy hajlékony mogyorópálca végébe, aztán jól hátralendítettünk, majd előre, s a mozdulattól szállt a sárlabda jó messzire, szerencsés esetben nem a házfalra, és nem is ablaküveg felé. Izomlázunk is lett másnapra, mégse éreztük edzésnek. Az iskolában meg aztán az is beállt kézilabdázni, aki „lyukaskezű” volt, meg az is, aki később megyei bajnokságot nyert a csapatával. Nem ott dőlt el, és nem akkor.