Szinte világít a vetetlen ágyhuzat a szenesre égett plafongerendák alatt. Az ablakra erősített rongy valamelyest ellenáll a szeptember közepi, nyárias napsütésnek, de még így is kirajzolódik a hajdani hűtőgép helye a sarokban, ahol a tégláig égett le nemcsak a festék a falakról, de még a vakolat is. – Néhány nappal korábban kaptam a fridzsidert egy ismerőstől – emlékszik vissza a tavaly őszi napra Magyar Zoltán. – Még örültem is, főleg a nyárra gondolva, hiszen a nagy melegben minden hamar megromlik.
Öröme azonban nem tartott sokáig. Néhány nappal azután, hogy elkezdte használni az ajándék hűtőt, az utcán beszélgetett egyik szomszédjával, aki egyszer csak a ház felé intett, s megjegyezte: elég korán befűtött! Erre viszont Zoltán kapta fel a fejét, s megfordulva konstatálta, valóban füst száll fel a csalitosban megbújó épületből. Csakhogy nem a kályhában égett a tüzelő, hanem a sarokban a hűtőgép. Aztán már a tető is lángra kapott, s mire kiérkeztek a tűzoltók, már az egész épület lángolt.
– Hamar jöttek, a tüzet is gyorsan megfékezték, a házon viszont már ez sem segített – folytatja Zoltán. – Mindenem bent égett, a ruháim, a pénzem, az irataim, minden edényem, evőeszközöm, a telefonom. A 112-t is a szomszéd hívta, mert a mobilomat éppen töltőre tettem.
Miközben mindezt meséli, az ajtót helyettesítő lepedőt és horgolt terítőt elhúzva visszamegyünk az udvarra. Az elvadult fáktól, bokroktól az utca alig látszik, s persze kintről sem lehet belátni, a kiégett épülettorzót eltakarja a kertvégi susnyás. Kaposvár zártkerti részén járunk, valaha a megyeszékhely lakói alakítottak ki errefelé kiskerteket, szőlőket, gyümölcsösöket, ám az elmúlt évtizedekben egyre többeknek ez lett a valódi lakhelye: a sok komfort nélküli vagy félkomfortos épülethez sokkal olcsóbban hozzá lehetett jutni, mint akár egy sokadik emeleti, apró panellakáshoz a városban, így első hullámban a kilencvenes években, majd a kétezres évek második felének válsággal sújtott éveiben sokan költöztek ki a városszéli dűlők közé.
Zoltán is vagy húsz éve cserélte fel kaposvári otthonát a húgával közös kisházra, a testvér a városban maradt, s hagyta, hogy berendezkedjen a báty. A férfi innen jár be dolgozni a megyeszékhelyre, mindennap vagy másfél kilométert gyalogolva a buszmegállóig.
– Voltam kazánfűtő a villamossági gyárban, dolgoztam biztonsági őrként, telefonközpontosként, valamit mindig csináltam, ahogyan az egészségem engedte – állítja a férfi. – Illetve inkább, amit a betegségeim megengedtek.
– Nézze csak! – húzza fel a pólóját, mutatva a hasán és az oldalán a hegeket, melyek vese- és bélműtétek soha el nem tűnő mementói. – Már rég leszázalékoltak a műtétek mellett több gerincsérv, ízületi gyulladás, asztma és allergia tulajdonosaként. Emiatt nyolc órában már nem is tudok dolgozni, amikor leégett a ház, egy villanyszerelő ismerősömnél voltam afféle segítő, szerszámadogató, most pedig egy papírgyártónál vagyok. Nem egy nagy pénz, de legalább van munkám és bevételem. Csak éppen erre a leégett ház helyreállítására nem elég, biztosításom pedig nem volt.
Elcsuklik a hangja, el is fordul, majd halkan megjegyzi, igazából, amikor a tűzeset után behurcolkodott a városba, nem is gondolta, hogy valaha még vissza kell jönnie az üszkös falak közé.
Mint feleleveníti, kapott egy szociális bérlakást Kaposváron a Sávházban, a Dunántúl legnagyobb lakóépületében, az 50 éve épült tízemeletes szalagházban.
– Fél évre szólt a kiutalás, aztán három hónapra meghosszabbították, majd most, a nyáron egy hónapot kaptam, hogy kiköltözzek – mesél tovább Zoltán. – Kérdeztem, mégis hová menjek? Azt mondták, ott a hajléktalanszálló! De hát és sohasem voltam fedél nélküli, mindig dolgoztam és volt hol laknom. Ha szegényes is, de az enyém volt! És nem miattam égett le, megállapították az elektromos zárlatot.
A hajléktalanok közé nem volt hajlandó menni, s a városszéli gondozóházba sem volt maradása. Azt mondja, harmadmagával került egy szobába, ahol havi 20 ezer forintért kapott egy ágyat, ráadásul még dolgoznia is kellett volna: állatokat etetni, fát vágni a munka után.
– Ezt viszont egyszerűen nem bírtam, nem véletlenül csak négy órás munkát vállaltam, már csak ennyire vagyok hitelesítve – sóhajt. – Aztán az önkormányzat felajánlott egy szobát Kaposvár cseri városrészében, de a környék és a lakótársak miatt nem mentem: hogy is mondjam, én nyugalomra vágyó beteg ember vagyok, nem nekem való arrafelé… Bentebb a városban is lenne egy szoba-konyha, arra viszont 1,2 milliót rá kellene költeni, s persze nincs nekem annyim, meg aztán csak annyit mondtak, adjak be kérelmet rá, ahogy mások is, majd elbírálják.
Mást tehát nem tehetett, visszatért a leégett házba. Ahol már villany sincs, s ha úgy nézzük, kész szerencse, hogy a vizet csak a ház sarkáig volt pénze bevezetni, mert így legalább most arra nincs gondja, s tud fürdeni és mosni, még ha csak lavórban is. Vécé viszont nincs. A roskatag, kiégett épületen nincs egyetlen nyílászáró, és tető sem. Néhány dolgot sikerült ugyan megvennie, a falnak támasztva egy bejárati ajtó, s két ablak is akad, valamint új lécek egy esetleges tetőjavításhoz, sőt két halom cserepet is látunk, ám mindez nemcsak kevés, felesleges is lenne beépíteni őket, a ház ugyanis láthatóan életveszélyes. Egy komolyabb eső például bármikor megrogyaszthatja a szenesre égett keresztgerendákat, melyek között úgy is befolyik a víz, hogy megpróbálták egy fóliával valamennyire vízhatlanná tenni.
– Egyedül maradtam a nyomorúságommal – legyint Zoltán. – Pedig össze sem tudnám számolni, mennyien kommenteltek az újságcikkhez, amikor megjelent, hogy leégett a ház. Ígértek új tetőt, téglát, festéket, gépeket és kétkezi segítséget, s nemcsak magánemberek, cégek is. Aztán persze a valóságban nem lett az egészből semmi. Illetve ruhákat kaptam, ott vannak zsákokban, dobozokban, hiszen nincs, ahová kipakoljak.
