A szabadság, egyenlőség, testvériség nem kiürült történelmi frázis Franciaországban. Hanem viszonyítási pont, és az élet minden területét átható gondolat. Meg persze mindennapos küzdelem is, hiszen semmi sem állandó, semmi sem adott, és mindenki felelőssége a saját szintjén szót emelni a tapasztalt igazságtalanságokkal szemben. E közös gondolkodás egyik eszköze a színház, ahová túl a szórakoztató voltán tanulni is jár a közönség. Ahol az elmesélt történeteken keresztül néz rá múltjára, hogy felelősebben alakíthassa jelenét. Az Avignoni Színházi Fesztiválon ez, ha lehet még erősebben, még esszenciálisabban tapasztalható.
A nyári színházi ünnep keretében idén 1500-nál is több előadást játszottak naponta az ősi városfalakon kívül és belül egyaránt. Felszorozva ezt a nagyjából három és fél hetes időtartammal olyan számot kapunk, ami egy kis ország egész éves színháztermésének becsületére válhatna. A játszott előadások tematikájukat tekintve rendkívül sokszínűek. De van egy, az alternatív igazságokhoz, történelemhamisításokhoz és újra íráshoz szokott szemünk számára különösen élesen kirajzolódó csoport, és ezek a közel és távoli múltról szóló darabok. Történelminek nevezni őket félrevezető lenne, mert nincsen itt szó nagy tablókról, nemzeti ecsetvonásokról. Nem, ezek a túlnyomó többségükben új írások egy-egy megtörtént eseményt, korszakalkotó személyiséget, fontos visszaemlékezést, vagy éppen levelezést vesznek alapul, hogy aztán ezekből kiindulva meséljenek egy korról, és adják át tanulságait tovább gondolásra az előadásuk nézőinek.
Ilyen történet Henri Allegé, akinek La question (A vallatás) című műve bombaként robbantotta be 1958-ban a francia közéletet. Egy hónappal megjelenése után betiltották, annak ellenére, hogy több tízezer példányát szó szerint szétkapkodták az első néhány hétben. A kor legnagyobbjai írtak róla, osztották meg újságok hasábjain tartalmát, köztük Jean-Paul Sartre is, aki szerint: „a szerző a lehető legnagyobb árat fizette azért, hogy joga legyen embernek megmaradni.”
Henri Alleg tudta, mit kockáztat. Az egykori kommunista ellenálló újságíró, az Alger républicain (Köztársasági Algír) főszerkesztőjeként már az 1950-es évek elejétől jelentetett meg írásokat a francia hadsereg kínzásairól. Az algériai háború kitörését követő évben, 1955-ben újságját betiltják, ő maga pedig illegalitásba vonul. Itt tartóztatják le egy évvel később a francia hadsereg 10. ejtőernyős osztagának tagjai. Fogságának első hónapjában sorozatos kínzásoknak vetik alá, de nem tudják megtörni. Végül átszállítják Algír központi börtönébe, ahonnan hónapokon keresztül csempészi ki ügyvédje segítségével vécépapírra írt vallomását, az elszenvedett kínzások metszően pontos leiratát.
A Forget Me Not társulat Alleg könyve alapján készített monodrámáját Stanislas Nordey játssza. Bár a játssza talán nem is megfelelő annak leírására, amit ez az óriási hírnévnek örvendő színész, a strasbourgi Nemzeti Színház leköszönő igazgatója tesz. Ő maga a szó és a szó által mozgatott test. A felemelt hang, a feltett kérdés. A nem-teatralitás.
A könyv minimalista írásmódját tökéletes arányérzékkel, patikamérlegen adagolja, miközben körülötte minden apró és nagy részlet alájátszik, és segíti őt. Monodrámát rendezni ugyanis pokoli nehéz feladat, és az előadást jegyző Laurent Meininger nagyszerűt alkot ebben. A nagy üres tér padlókockái elnyújtott sakktáblamezőket idéznek, a háttérben két párhuzamos cérna függöny lóg. Ez a szokatlan háttér időnként megmozdul, szinte táncot lejt. Nordey, miközben beszél folyamatosan mozog, de mozdulatai olyanok, mint a gomolygó füst: hosszú, végtelen, időtlen siklásra hasonlítanak. A függöny, a padlókockák és ez a mozgás együtt azt hatást keltik, mintha az ő fejében járnánk, és a testi fájdalom következtében fellépő idővesztés, és érzékelés nélküli visszhang függönyén keresztül vele együtt szemlélnénk tompán a külvilágot.
Azáltal, hogy ennyire érzelemmentesen, már-már penge hidegséggel és metsző módon jut el hozzánk a szöveg, a fullasztó fájdalom bennünk, a mi elménkben robban fel. Szinte mindent a saját testünkben érzünk. Az elektrosokkot, a fellógatásokat, a veréseket, a vízbe fullasztást, a savval égetést. A nézőtéren itt-ott elfojtott nyögések hallhatók: a borzalom hangjai. Henri Alleg kínzói egyike sem vállalta fel soha a felelősséget, sőt tagadták, hogy közük lett volna a leírtakhoz. A kínzás mindig egy válasz nélküli kérdés.
A terem hűvöséből kilépünk az avignoni kabócáktól zsongó kánikulába. Kiszabadultunk. Élünk.
Infó: Henri Alleg: La question. Forget Me Not, Stanislas Nordey. Rendező: Laurent Meininger. Avignoni Fesztivál OFF program
A regény útja
Henri Alleg börtönből kicsempészett feljegyzéseit a felesége gépelte le. A dokumentumregény kéziratát sikerült Párizsba eljuttatni, ahol a neves Édition Minuit vállalkozott a kiadására. A dokumentumregény heteken belül mintegy ötvenezer példányban kelt el. A kommunista L’Humanité mellett recenziót közölt róla a Libération, a Le Monde, a baloldali katolikus irányzatú Témoignage chrétien is. A L’Express hasábjain (az egyébként antikommunista) Jean-Paul Sartre méltatta a könyvet. A hetilap e számát ezért a hatóságok elkobozták, mire Sartre illegális röpiratban jelentette meg véleményét Alleg hősi helytállásáról és az algériai gyarmati háborúról. Sartre a regényt Svájcba juttatta el, ahol az ő utószavával jelent meg, és tett világhírnévre szert. Négy világhírű író – Sartre mellett André Malraux, Roger Martin du Gard és Francois Mauriac – kérte nyílt levélben a IV. Köztársaság utolsó államfőjét, René Cotyt, hogy szabadíttassa ki Alleget, ám hiába. Alleg csak Algéria függetlenné válása után, 1962-ben szabadult ki a börtönből, más forrás szerint 1961-ben megszökött. Alleg sorstársa, Maurice Audin matematikus azonban 1957-ben belehalt a kínzásokba. A vallatást megjelenése évében, 1958-ban a Kossuth Kiadó jelentette meg magyarul Makai György fordításában. T. G.
