Minden megjelenése váratlanul ért. Utáltam. Azt akartam, hogy ne jöjjön többet. És ez legyen az utolsó beleevése.
Csöngetett, soha nem kopogott. Azt akarta, mindenki tudja, hogy megjött. Anyám nyitott ajtót, ő pedig rögvest az apámhoz ment. Útközben, azon a néhány méteren, amit az előszobában töltött, köszöntek egymásnak. Mindig, ugyanúgy, egy-egy szóval. Anyám a köszönést követően nem tartóztatta, ahogy ő sem azért jött, hogy anyámmal beszélgessen. Aztán bezárult a nagyszoba ajtaja. Bármikor érkezett, apám otthon volt. Gondolom, előre megbeszélték, mikor jöjjön. Nekem úgy rémlett, összevissza állított be, de miután pénzért jött, havonta kellett megjelennie, hogy elvegye, ami járt neki. Ami maradt neki apámból. Nem kerestem a társaságát, ahogy ő se az enyémet. Miután csöngetett, a szobámba mentem. Lézengtem, csináltam valami lényegtelent, és arra vártam, tűnjön már el. Végezzen apámnál, menjen vécére, ahogy szokott, majd távozzon azonnal. A vécéből az előszobán át a bejárati ajtó felé, el, a konyha mellett. Csak arra tudtam gondolni, hogy semmi keresnivalója itt. Mégis jön. Mindig jön. Apám pedig fogadja. Máig nem tudom, mit csináltak, amíg együtt voltak. Miről beszéltek. Volt-e más dolguk, mint a pénzátadás. Apámat sohase kérdeztem. Ő se beszélt róla. Tehát apám szerint nem tartozott rám. Miután elment, eszem ágában sem volt rágondolni többet. Kérdezősködni felőle. Történik-e valami más, mint amiről határozat szól. Abban a negyedórában vagy tíz percben. Abban az időtlenségben, amíg vártam, hogy a konyha érintése nélkül takarodjon el oda, ahonnan jött. Fogalmam sem volt, hol lakott. Mit csinált, hova ment tőlünk. De ez nem is volt fontos. Csak az, hogy tűnjön el, nyomtalanul, és, ha lehet, örökre. Amikor végzett apámnál, rituálészerűen vécére ment. Fogadni mertem volna, hogy se vizelnie, se szarnia nem kell, de ő juszt is elment. Aztán csak azt hallottam, hogy lehúzza, majd folyatja a csapot. Biztos voltam benne, hogy nem mosott kezet. Soha. Csak a vizet engedte meg, hogy azt higgyük, kezet mos. De ő se a szappanhoz nem ért hozzá, se a törülközőhöz. Ellenőriztem többször is, miután elment. Csontszáraz volt mindkettő, és ugyanúgy álltak, mint mielőtt megérkezett volna. Mielőtt gondosan beállítottam a szappant és a törülközőt, hogy meggyőződhessek róla, hozzájuk ér, megmozdítja-e őket. Mai napig nem jöttem rá, miért ment vécére. Az ülőkét nem vizelte le, a vécét nem hagyta szarosan, semmit sem tett arrébb. Csak körülnézni ment be? Vagy időt nyerni? Átgondolni valamit? Talán ezzel adta tudtunkra véleményét. Kedve vagy mersze nem volt elmondani, hát úgy tett, mint egy állat. Arra járt, jelenlétével jelölt. Akárhogy is, utána anyámat kereste, hogy elköszönjön tőle. Pontosabban nem is az elköszönésért tette. Nem érdekelte más, csak a kicsinyes bosszúja. Apámmal már nem volt dolga ilyenkor, így anyám kérdezte meg, kér-e valamit, mielőtt elmegy. Ahelyett, hogy ő is elköszönt volna, és megmutatta volna az utat a kijárat felé. Ő persze mindig kért. És ehhez ki kellett menni a konyhába. Ott kapott inni, és ott nyílt ki a konyhaszekrény ajtaja. Az a szekrény. Ekkor már én is ott állta, a konyhaajtóban. Figyeltem, és ugrásra készen álltam, hogy megakadályozzam. Anyám vizet töltött, vagy üdítőt, éppen, amit kért, aztán kiszolgálta magát. Felnyúlt érte. Senki nem kérdezte, kér-e belőle. Ő sem, hogy vehet-e. Tudta, hol tartjuk. Kinyílt a konyhaszekrény ajtaja, anyám levette a poharat, ő pedig mellélépett, és magához vette. Anyám nem szólt rá. Én majd felrobbantam, és átkokat szórtam rá. Csak anyám látta, csak én hallottam, ahogy káromkodom és fújtatok. Próbáltam felé lépni, leteperni, de nem tudtam megmozdulni. Anyám megértésemet kérve nézett rám, én meg csak gyűlöltem, és meg tudtam volna fojtani. Azzal a kiskanállal, amivel belenyúlt, kivett egy púpos adagot, és a szájába tette. Háttal állt nekem, mégis tudtam, hogy kéjes lassúsággal szopogatja, majd forgatja meg a szájában, és csak aztán nyeli le. Azt kívántam, fulladjon meg. Nyelje le a kiskanalat is, akadjon meg a torkában vagy a garatnál, nekem aztán édes mindegy, és itt dögöljön meg a szemünk láttára a konyha virágmintás járólapján. Arra is gondoltam, hogy ha nem csusszan le az a kiskanál, és nem végzi be a küldetését, hát akkor majd én utánaküldöm, hátba verem vagy lenyomom a torkán, ha kell, keresztbe fordítom az ádámcsutkájánál, úgy, hogy egyszerre szúrja át a légcsövét meg a nyelőcsövét, és ott bugyborékoljon ki, ami az enyém, amihez neki semmi köze, amit mindig megdézsmál, amikor ideeszi a fene, pedig senki sem hívja, az apám sem, az egyszer biztos, és anyám is csak azért kérdezi meg, hogy kér-e valamit, mielőtt elmegy, mert kedves, és nem akarja, hogy érzéketlennek tűnjön, miközben ő a bunkó, a gonosz rabló, mert soha nem kérdezi meg tőlem, hogy ehet-e belőle, miközben tudván tudja, hogy az enyém és a kedvencem és beosztom, mert csak akkor kapok újra, ha valaki hoz külföldről, itthon nem lehet venni, elveszi, mintha azt akarná mondani, hogy ha már én elvettem tőle, akkor most ő veszi el tőlem, ha már nekem jut apa, akkor ő ott áll bosszút, ahol tud, ahol nekem a legjobban fáj, pedig én nem is vettem el tőle, én aztán baromira nem tehetek róla, hogy így alakult, egyébként is, találkozhatna apámmal többet is, vagy máskor, de legfőbbképpen nem itt, és nem úgy, hogy a vécé után, ahol kézmosást imitál, a konyhát veszi célba, ahol beleeszik a húsomba, anyám pedig hagyja, apám meg nem is tud róla, miközben mind a hárman azt várjuk, mikor megy már el, mert apám is ezt várja, ezért nem jön elő, ezért nem kíséri ki, ő pedig a kiskanalat a mosogatóba dobja, messziről beleejti, hogy jól halljam, most végzett, most jött el az ideje, hogy távozzon, amikor ő úgy döntött, hogy elég volt, akkor megy el, anyámnak még odavet valamit köszönés gyanánt, háttal, felém lépve, anyám már nem viszonozza, majd el mellettem, én még mindig a konyhaajtóban, a szemébe nézek, a pofájába, és magamban jó hangosan azt kívánom, hogy ez legyen az utolsó látogatása, az utolsó beleevése, a legutolsó jelenése.
Miután nagykorú lett, eltűnt az életünkből. Családot alapított, és messze költözött. Évtizedekig nem hallottam felőle. Apám halálakor értesítettem. Nem válaszolt, ahogy a temetésre se jött el. A hagyaték rá eső részét hónapokkal később személyesen vette át a közjegyzői irodában. Lassú mozdulatokkal, megfontoltan, kiskanállal. Néztem őt, a valaha volt vonásait, azt, ahogy a konyhában egykor, és bíztam benne, nem akad meg a torkán. És, ha lenyelte, meg tudja emészteni.
