Negyed nyolc, hamar értünk ide. Ma az ukrán határnál programozunk szennyvízátemelőket. A meló legnehezebb része, hogy együtt kell működni a cég munkatársaival. Minket ugyanis mindenki hátráltat. Ha jól végezzük a munkánkat, akkor legrosszabb esetben is kiváltjuk egy emberüket, akit csak arra tartanak, hogy napi rendszerességgel meghúzzon egy kart, megnyomjon egy gombot, vagy a rendszer hibás működéséből fakadó károkat kezelje. Kiérünk a helyszínre, a parkolóban elszívunk egy e-cigit. Derült az ég, ma is kánikula lesz, mégis dörög az ég. Nem vihar közeleg, csak vadászrepülők. Kipakoljuk a laptopokat, meg a szerszámos táskákat a furgonból. Zolika a telóját nyomkodja. Figyeld már, Imike, mondja, ez a csaj nincs is olyan messze, közben vastag mutatóujjával rázoomol a csaj karjára. Zolika a szőrös hónaljakra bukik. Pedig a rosszlányokon nem is lehet ilyenre szűrni. Azt mondja, szereti, ha íze-bűze van annak, amit csinál, meg hogy ez valamilyen szinten természetes, a férfiak erre vannak programozva. Valamilyen szinten, ezt megint hozzáteszi. A Kopasz erre tarkón vágja Zolikát, ne lamentáljál, mondja neki, közben egy kefirt ráz fel, és egy vizes kiflibe harap. Asszonyok közelednek, négyen, pacuhában, meg két kölyök. Fekete sporttáskákat cipelnek, ijedt a tekintetük. Imike, szemed a szerszámokon meg a gépeken, szól Kopasz, de mire az asszonyok ideérnek, látjuk, csak üzletelni akarnak. Kék West van olcsón, mondják lelkesen, már amennyire értjük, vagy akarjuk. Alig bírjuk elhajtani őket. Szitkozódnak. Mi is. Közben olyat dörren az ég, mint mikor Zolika után lecsapódik a WC-ülőke a műhelyben. Fekete füst száll fel a távolból. Látom Kopaszon és Zolikán, hogy nem tudják, mi legyen, mintha tőlem várnák, hogy kimondjam, menjünk inkább haza, hagyjuk a picsába az egészet. Visszaülünk a kocsiba. Remeg a térdem. Közben hangrobbanással megint vadászrepülők húznak el felettünk. Vagy nagyon alacsonyan szállnak, vagy ezek mindig olyan hangosak, hogy az embernek kiszakad a dobhártyája. Mindenki a telefonját kezdi bújni. A hírekben nem írnak arról semmit, hogy eszkalálódott volna a háború. Mégis úgy érzem, hibás döntés volt idejönni. Nem indulunk rögtön, valami érthetetlen okból. Érdekel a politika?, kérdezi egy reklám a telefonomon. Rákattintok. Megnyílik a második legfelkapottabb videó a YouTube-on. Egy kritikus és egy újságíró arról veszekszik benne, hogy Orbán Viktor maga a Sátán, vagy inkább csak az Ördög. A kettő közötti árnyalt különbség a téma. Mi juttatott minket idáig, hogy a Sátánt ünnepeljük. Kinézek az ablakon, elered az eső. Az égen piszkosszürke felhők gyülekeznek, pedig az előbb még jele sem volt semminek. Bekapcsolom az ablaktörlőt. Mintha vörös vizet locsolnának a mezőre. Ezért valóban egy ember a felelős? Hát nem létezett születésünk előtt is a Sátán? Belepörgetek a videóba, melyben három és fél órán keresztül fejtegetik, hogy mi semmiért nem vagyunk felelősek.
Mozog a kocsi, baszod, földrengés, sipítozik Zolika, majd Kopasz ijedt tekintettel néz a szemembe. Egy pillanatra komolyan veszi, aztán leoszt egy tockost Zolikának. Fejezzed már be, nincsen földrengés, bolond, aztán rám néz, induljál már, mondja, és a zsebébe csúsztatja a telefont. Ráadom a gyújtást, de a visszapillantóból akkor látom, hogy oldalról tartják a furgont az asszonyok. Kiugrom a vezetői oldalról, és rájuk dobbantok, mint a kutyákra. Hátrébb ugranak, majd a második kölyköt is kirángatják az autó alól. Nem értik a magyart, hiába káromkodok és szidom őket. Az egyik asszony mutogatja a tenyerét, hogy fizessek. Az orrom előtt kalimpál, közben szakad a vörös eső, teljesen átázva magyarázom nekik, hogy mi nem vettünk semmit. Körülöttünk a gazos mezőt belepi a vörös. Az asszonyok körbeállnak, zsinatolnak, majd a heves vita közben a földre kerülök. Vastag tincsekbe összeállt hajuk a szemükbe lóg, folyik a vörös lé az arcukba, fogatlan szájuk fröcsögve cuppog. A kocsi alvázára téved a tekintetem, ahová a gyerekek szigszalagozták a csík cigarettát. A két kölyök segít felállni. Elkeseredetten néznek rám, ők nem akarnak bajt, várják a parancsot, tudják, hogy mászhatnak be megint, mert mindig ez a vége. Kinyitom a furgon ajtaját. Zolika, dobd ide a tárcámat, szólok hátra. Odaadom nekik a pénzt, pedig már lassan egy éve csak e-cigizünk a melóban. Mint a megvadult kutyák, akik megkapják a csontot, elpályáznak. Zolika kopog az ablaküvegen, hogy szálljak vissza, lépjünk le.
Hazaindulunk, én vezetek. Lefőttünk mindannyian. Kurtág szól a Kossuthon. Senki nem szól érte, hagyom kibontakozni. A rádióban bemondják, hogy állítólag valami festékgyárat robbantottak fel ukrán oldalon. Egyesek szerint a Sátán keze van a dologban, és itt a világvége. A pályán katonai járművek jönnek velünk szembe. Zolika azt mondja, ő inkább hazamenne a csajához. Előbb megállunk egy benzinkútnál, 999 forint mindkét üzemanyag. Valószínűleg csak azért, mert nem fért ki több karakter a digitális kijelzőre. Félreállunk. Kopasz és én megbillentjük a furgont, amíg a Zolika bemászik alá. Rágyújtunk. Nem is rossz a kék West. Tudjuk, hogy valószínűleg most látjuk egymást utoljára.
