- A CineFesten mutatták be hazánkban a Libertate ’89 – Nagyszeben című román-magyar koprodukcióban készült filmet

A film az 1989-es romániai forradalom egy kevésbé ismert, nagyszebeni eseményét dolgozza fel, melynek során egy rendőrőrsnél véres összecsapások törtek ki, sokakat pedig egy helyi, üres úszómedencébe tereltek be és tartottak fogva több mint egy hónapig. A románok mennyire ismerik ezt a történetet?

Tudor Giurgiu: Nem nagyon ismerik. Nagyszeben a radar alatt volt, miközben Temesvár és Bukarest ’89-es eseményeit erőteljesen bemutatta a média. A történelem nagyszebeni epizódja még most is ismeretlen.

A fiatal románok hogyan viszonyulnak a ’89-es forradalomhoz?

Tudor Giurgiu: Számukra ez nem téma. A szüleik nem beszélnek róla, az iskolai tankönyvben pedig fél-egy oldal foglalkozik az eseményekkel. Szóval az ő tudásuk felületes. Nem is érdekli őket annyira, a filmem vetítése után viszont sokan azt mondták, hogy az dinamikus volt, és többet tanultak belőle, mint a történelemkönyvekből.

Miért a nagyszebeni eseményeket akarta filmre vinni?

Tudor Giurgiu: Mert olyan bizarr dolgot, ami ott történt, nem láttam még a történelemben. Sem Argentínában, sem Chilében, sem sehol a Földön. Ki akar ilyen őrült ötletet megvalósítani, hogy embereket egy úszómedencébe állít, és katonákkal arra kényszerít, hogy ottmaradjanak több mint egy hónapig, miközben nincs mit enniük, egyeseket pedig orvosoknak kéne ellátni? Ezeknek az embereknek akkor, abban a helyzetben egy új közösséget kellett létrehozniuk, új személyes kapcsolatokat. Akár olyanoknak is, akik utálták egymást. Szóval arra gondoltam, ez elég komplex történet egy filmhez.

Hogy látja, az úszómedence akár Nagyszebent vagy az egész korabeli román társadalmat szimbolizálja?

Tudor Giurgiu: Igen, hisz ez a helyszín egy olyan társadalom szimbóluma volt, melyben a korábbi kommunista modell szét lett rombolva, az embereknek pedig mindent a nulláról kellett megtanulniuk a szabadságról, illetve arról, hogyan birkózzanak meg az új társadalommal. Hogy miként tartsák meg a saját előnyeiket. És hogy lássák, ki a főnök, és ki nem.

Érzékletesen adta át Viorel rendőrkapitány figuráját, aki szintén ki akar jutni az úszómedencéből, hogy ott lehessen a fia közelgő keresztelőjén. Önnek ez az első filmje?

Alex Calangiu: Igen, ez az első nagyjátékfilmes főszerepem, mivel én inkább színházban játszom, persze korábban voltak kisebb szerepeim filmekben. Értékeltem is, hogy a rendező engem választott, annak ellenére, hogy nem volt akkora filmes tapasztalatom. De ő szeret kockáztatni.

Tudor Giurgiu: Azért Alexet választottam, mert a színészválogatás során nagyon jónak bizonyult. Tudtam, hogy nem egy tipikus arcú rendőrkapitányt akarok a filmben, mert azt a közönség, és főleg a nők, talán elutasították volna. Olyat akartam, aki egy kicsit szimpatikus, és jó színész is. Amikor néztem Alex játékát, arra gondoltam, ő tényleg meg tudja testesíteni ezt a karaktert, aki törődik a családjával, és ott szeretne lenni a fia keresztelőjén. Persze, vannak múltbéli emlékei, amelyekre nem büszke.

A film emiatt valósabban is hat.

Tudor Giurgiu: Az én filmemben az emberek többsége nem tisztán jó vagy rossz karakter, mint egy Hollywood-i moziban. Utálom is az olyat. Nálam a rossz embereknek is van emberi arcuk, a jó karaktereknek pedig sötét titkaik. Szeretek így megközelíteni egy történetet. Ettől lesz jó egy film. De feltehetjük azt a kérdést is, hogy kik voltak a filmben a tisztán pozitív karakterek? Talán a civilek, akik idealisták és naivak voltak, akik azt gondolták, hogy megváltoztathatják a világot, és majd eljön a szabadság.

A szereplők közül az ön karaktere a legkomplexebb. Hogyan készült fel erre a szerepre?

Alex Calangiu: Nincs erre konkrét módszerem. Többször elolvastam a forgatókönyvet, hogy megértsem, mit akartak közölni az írók a történettel és a karakteremmel. És míg készültem, sokszor megnéztem Steve McQueen Éhség című filmjét, melyben Michael Fassbender az 1981-es ír éhségsztrájkot vezető Bobby Sands-et alakította, és amely szintén fogságba került emberekről szól. Figyeltem, hogy ezek a figurák a történet során hogyan változnak meg. A harmadik segítséget pedig Tudor nyújtotta, aki mutatott a témával kapcsolatos kutatási anyagokat, YouTube-videókat és filmeket. Én pedig megtanultam ezekből, hogy akkoriban hogyan viselkedtek és beszéltek az emberek, és hogy milyen káoszt és felfordulást okozott a forradalom. Akkoriban én hét éves voltam.

Hogyan gyűjtöttek információkat a filmhez?

Tudor Giurgiu: Több könyvet is olvastam, amelyeket a hadsereg vagy a rendőrség írt, és feltűnt, hogy ugyanazokat az eseményeket különböző oldalról írják le. A két nézőpont száz százalékban ellentmondott egymásnak. Aztán sok interjút készítettem civilekkel, illetve a hadsereg és a rendőrség tagjaival. Sok fotót is gyűjtöttem, meg Youtube-ra feltett korabeli felvételeket néztem. Majd találkoztam azokkal a nagyszebeni emberekkel, akik ezeket a videókat készítették. Beszéltem még olyanokkal is, akik kötődtek az akkori nagyszebeni eseményekhez, például dán újságíróval, magyar fotóssal, és belga orvosokkal, akik az egyik kórházban operáltak.

A Libertate’89-ben ember embernek farkasa, miközben nem ismerjük pontosan a múltbéli eseményeket, hogy ki lőtt kire. Szándékosan sugallja ezt a kaotikus érzést?

Tudor Giurgiu: Igen, meg akartuk jeleníti ezt a kaotikus időszakot, ami 1989 után még három-négy éven át tartott Romániában. Ezt pedig a legjobban úgy adhatom át, hogy bemutatom, hogyan kapcsolódnak és „ragadnak” egymáshoz a karakterek az úszómedencében, akár egy pókhálóban. Egyes kötődéseik a múltból erednek, sőt vannak, akik utálják egymást, de az úszómedencében akár barátok is lehetnek, hogy elérjék a közös céljukat.

A film készítésében számos magyar részt vett. Ők miben segítettek?

Tudor Giurgiu: Tudtam, hogy a film vágójának Lemhényi Rékát szeretném, aki profi a szakmájában, és akivel már korábban is dolgoztam. A film finanszírozásakor pedig szűkölködtünk, így felvettem a kapcsolatot Berger József producerrel, és támogatott minket a Nemzeti Filmintézet, az utómunkákat pedig Budapesten végeztem. Emellett erdélyi magyar színészeket is felkértünk, akik Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen játszanak magyar színházakban, és akiket nagyon csodálok.

Nézzük a jelent: hogyan kezeli a román társadalom a ’89-es események traumáját?

Tudor Giurgiu: Azt látom, hogy a harmincöt éven felettiek nem elégedettek a forradalom kimenetelével. Akkoriban mi mindnyájan azt hittük, hogy a dolgok majd megváltoznak, és nem abban az értelemben, hogy az ember szabadon utazhat, hanem hogy ez a változás morális értelemben következik be. Reméltük, hogy a kommunistákat majd nem cserélik le más kommunistákra a minisztériumokban és más politikai intézményekben. Ezért érzem azt, hogy ez a trauma még mindig él a társadalmunkban. Hatalmas mennyiségű szemetet söprünk a szőnyeg alá, amellyel nehéz is együtt élni, mert bűzlik. Az ember addig nem tud továbbhaladni az életben, amíg nem ismeri el a múlt létezését és nem konfrontálódik vele.