Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter szerint a magyar embereknek „semmi félnivalója nincsen az akkugyárak építése miatt, mert jóval szigorúbb környezetvédelmi előírásokat alkalmaznak, mint Európa más országaiban”. A hazánkba települő ázsiai akkugyárakkal kapcsolatban a teljes kormánykommunikáció erre a tételre épül: a megfogalmazást a témában megszólaló összes kormányzati szereplő használja, és ha egy parlamenti képviselő írásban vagy szóban érdeklődik a kormánynál a meglévő gyárak környezeti botrányai vagy a tervezett beruházások miatt, a válaszban garantáltan ott szerepel a fenti mondat is – bármiféle ténybeli alátámasztás nélkül.
Hogy jelent-e ténylegesen valamit, léteznek-e olyan magyar előírások az akkumulátor-iparra vonatkozóan, amelyek esetileg vagy pláne általánosan szigorúbbak az uniós normánál, és hogy van-e Magyarországon olyan hatósági rendszer, amely képes az ilyesfajta szigor betartatására, annak eldöntéséhez az üzenetek címzettjei nem kaptak támpontot a kormánytól. Az ellenoldaltól annál inkább: az erőltetett akkuprogram ellenzői szerint az Orbán-kabinet az adókedvezmények és a direkt támogatások mellett éppen azzal az ígérettel és gyakorlattal csábítja ide az ágazat befektetőit, hogy az engedélyezés laza, az ellenőrzés esetleges, a szankcionálás pedig jelképes.
A tények egyelőre sokkal inkább a második verziót támasztják alá.
Mint arról beszámoltunk, idén februárban két nap után eltüntették az illetékes kormányhivatal oldaláról a kínai CATL akkumulátorgyártó majdani debreceni üzeméhez tervezett vízvezeték előkészítését célzó tanulmányt, miután botrányt kavart, hogy nem ugyanakkora (hanem jóval nagyobb) vízigénnyel számolt, mint amennyit addig a kormánypárti városvezetés kommunikált. A tanulmány szerint naponta maximálisan 60 ezer, átlagosan napi 42 ezer köbméter vízre lesz szüksége a gyárnak. Ehhez képest az önkormányzat „legfeljebb 25 ezer” köbméterről beszélt, a kiadott környezetvédelmi engedélyben pedig az utóbbi értéknek is csupán a töredéke szerepel. Annak ellenére is, hogy Gödön már ma is működő, a debreceninél sokkal kisebb akkugyár napi 27 ezer köbméter vizet fogyaszt.
Debrecen esetében a zöldhatóságként eljáró kormányhivatal azt a trükköt alkalmazta, hogy csupán a három ütemben felépíteni tervezett gyár első ütemének (lefelé kerekített) vízigényével számolt, és ehhez az irreálisan alacsony értékhez képest elemezte a várható vízfelhasználást, illetve a vízbázisok elérhetőségét – az ilyesfajta eljárás teljességgel elképzelhetetlen a Szijjártó által példaként hivatkozott Németországban, és aligha méltányos a „szigorúbb” jelzővel illetni. Az erőteljes csúsztatás az igazságszolgáltatásnak is sok volt: ahogyan arról a közelmúltban a Népszava is beszámolt, a másodfokú bíróság egy ellenzéki és civil szereplők által indított eljárásban nem látta bizonyítottnak, hogy a kormányhivatal, illetve az elsőf ok érdemben vizsgálta (és nem bemondásra fogadta el) a vízigényt, illetve annak biztosíthatóságát, ezért új eljárás lefolytatására utasította az elsőfokú bíróságot. Az új eljárásban pontosan meg kell határozni a majdani gyár vízfelhasználását – a bíróság a „szigorú” hatósági engedélyben szereplő számokat nem tekinti mérvadónak –, és bizonyítani kell, hogy annak biztosítása nem veszélyezteti a 200 ezer lakosú Debrecen vízellátását.
Arra már Jávor Benedek, a Párbeszéd volt EP-képviselője hívta fel a figyelmet, hogy a tervezett akkumulátorgyár vízigénye olyan vízbázist terhel Debrecenben, amely már jelenleg is jelentősen túl van használva, a különböző vízkivételek akár háromszorosan is meghaladhatják a visszapótlódás ütemét – ami valamiért a „szigorú” környezetvédelmi hatóságot szintén nem aggasztotta. Az Európai Bizottságot viszont igen: Jávor bizottsági panaszbeadványa nyomán a testület nemrég vizsgálatot indított az engedélyezéssel, illetve annak során az uniós szabályok be (nem) tartásával kapcsolatban, ami szintén nem arra utal, hogy Magyarországon nagyobb lenne a szigor az európainál.
Magában a kiadott engedélyben a vízhasználattól eltekintve sem volt nyoma semmiféle hatósági szigornak.
Az engedélyezett környezethasználatok esetében vagy az uniós előírásokat vették alapul, vagy pedig egyedi (enyhébb) határértékeket alkalmaztak. Olyan pontot nem találni a dokumentumban, ahol a gyárnak szigorúbb feltételeket kellene teljesítenie, mint bárhol másutt Európában.
Ahol viszont kézzelfogható, hogy szó sincs semmiféle szigorról, az az ellenőrzés és a szankcionálás. A Samsung gödi gyárában az elmúlt években közel 40 súlyos munka- és környezetvédelmi mulasztásra derült fény. Az üzem tehát notórius visszaesőnek számít, ennek ellenére semmiféle különleges hatósági figyelemben nem részesül. Ellenőrzések jobbára csak ismételt külső (lakossági vagy civil) bejelentésekre történnek, és a Népszava helyi civilektől származó információi szerint erős a gyanú, hogy ezekről a gyár mindig időben értesül. Vagyis azokon a napokon, amikor az ellenőrök megérkeznek, leáll az egyébként tartósan meglévő zajszennyezés vagy porzás, úgy, hogy még éppen beférjenek a határértékek alá. Amikor ennek ellenére tettenérés történik, akkor a bírságok minimálisak: az eddig kiszabott büntetések összértéke – az idei év elejéig 101 millió forint – nem éri el a gyár által kapott állami támogatás egy ezrelékét sem, így a visszatartó ereje (ahogy az látszik is) elhanyagolható.
Hasonló a helyzet az akkuhulladék-feldolgozás frontján, ahol az összes ismert üzemnek volt már környezeti botránya, illetve hatósági konfliktusa, Bátonyterenyétől Ikladig. A bátonyterenyei létesítményben tapasztalt szabálytalanságokról, mulasztásokról a Népszava is részletesen beszámolt, az üzem működését két hete függesztette fel a kormányhivatal. Az átlátszó is írt arról, hogy 11 ezer hordónyi (!) veszélyes akkumulátor-hulladék került a számos skandalumban főszereplő dél-koreai tulajdonú SungEel Kft. bátonyterenyei üzeméből (az eddigi információk alapján minden bizonnyal a gödi Samsung SDI és a komáromi SK Battery gyárából) egy abasári illegális depóniába. Ilyesmi nem történhetne meg olyan országban, ahol érdemi munkát végző környezetvédelmi hatóság működik, mivel a veszélyes hulladékokkal dolgozó cégeknek grammra pontos anyagmérleggel, és a hatóság felé naprakész elszámolással kell rendelkezniük.
Ilyen körülmények között az, hogy mi történik, ha a nyilvánosság (általában a sajtóból, de időnként az ellenőrzések során tartós egészségkárosodást szenvedő hatósági emberek révén) értesül valamelyik akkubotrányról, leginkább attól függ, hogy a sajtó és a közvélemény mekkora ügyet csinál az esetből.
A kormányhivatalok a legutóbbi időkig inkább altatni próbálták a konfliktusokat, a bátonyterenyei eset az első, ahol valamiféle határozottság látszik.
A mintegy 100 millió forintos bírság valószínűleg nem roppantja meg a 9 milliárdos üzemhez 2,8 milliárd forint vissza nem térítendő támogatásban részesült tulajdonost, és a Nógrád megyei kormányhivatalnak a tevékenység felfüggesztéséről szóló, első ránézésre keménynek tűnő határozata is csak akkortól számít majd valóban keménynek, ha jogerőre emelkedik, és be is tartatják.
Annak, hogy létezik-e a valóságban a sokat emlegetett szigor, vagy tartalmatlan kommunikációs fogás, most mindenesetre lesz egy gyakorlati tesztje. A Párbeszéd készített egy törvényjavaslatot, amely - éppen a hiányzó technológiára, illetve kapacitásokra hivatkozva - megtiltaná az akkuhulladék Magyarországra importálását még abban az esetben is, ha papíron a feldolgozás, a hasznosítás a cél. Hasonlóan kemény előírás nincs máshol Európában.
Ha a kormánytöbbség megszavazza, azzal bizonyíthatja, hogy nálunk tényleg fontosabb a környezet és az egészség az akkuipar nyereségénél.
Orbán bizalmasai döntik el
Az Orbán-kormány 2010-ben nem csak a környezetvédelmi tárcát szüntette meg, hanem a területi alapon működő, a kormánybefolyástól elvben független zöldhatóságokat is, beolvasztva azokat a politikai irányítású, kormányfelügyelet alatt álló kormányhivatalokba. Mindez együtt járt a hatósági jogkörök csorbításával is, de az már csak a pont volt az i-n: mióta a kormányhivatal az engedélyező szerv, csak szökőévente fordul elő, hogy a „hatóság” keresztbe fekszik a kormány számára fontos beruházások vagy gazdaságfejlesztési projektek előtt. Valójában lehetősége sincs rá, hiszen a kormányhivatalt vezető főispán (akinek kiválasztásával kapcsolatban az egyetlen szempont a kormányfő iránti lojalitás) utasíthatja, vagy bizalomvesztésre hivatkozva indoklás nélkül el is bocsáthatja a beosztottjaként dolgozó hatósági embereket. Így fordulhat elő, hogy a bíróságok immár sorozatban kénytelenek megsemmisíteni olyan környezetvédelmi engedélyeket, amelyeket a kormányhivatalok nyilvánvalóan jogsértő módon, de egyértelmű politikai akaratot megvalósítva adtak ki – nem csak akkumulátor-ügyekben.
Technológia gyerekcipőben
Az ázsiai akkuipar Magyarországra telepítésének várhatóan legsúlyosabb környezeti hatása a használat után hazánkba visszaérkező hulladék akkumulátorokhoz kötődik majd. A lítium-ion akkuk gazdaságos, környezetileg is fenntartható feldolgozására ugyanis jelenleg senkinek, így az amerikai Teslának sincs technológiája. A Tesla szisztematikusan felvásárolja az ígéretes megoldásokkal előrukkoló kisebb cégeket, de az ipari méretben is működő megfejtésig még nem jutott el.
