Hűvös, borús nyár végi nap, zsivaj, élénk alkudozás, a tömeg akkora, hogy csak lassan araszolva jutunk el az asztalsorok egyik végétől a másikig. Ez egy legalább másfél évtizedes emlék, akkor jártunk utoljára a szerbiai piacon, amelyről akkoriban mindenki legalább annyira áradozva beszélt, mint azok a szerencsések Bécsről, akik a ’80-as években kijutottak Ausztriába. Ehhez képest mi van most? Alig lézengenek a vevők a bódék között. Sok árus már egyáltalán nem nyit ki. Ha megszokásból nem járnának át a magyarok, már mindenki lehúzhatta volna a rolót. Ami olcsó, arról ordít, hogy hamis, ami eredeti, az meg szinte ugyanannyi, mint a boltban.
Ócskapiaci navigáció
A röszkei kishatáron, már a kocsisorban állva lepattintunk egy rossz külsejű stoppost, aki arról próbál meggyőzni, vigyük át a nagy átkelőhöz, az autópályához, higgyük el, csak nekünk akar jót, itt órákat kell majd várni. Szűk óra várakozás után már a szerb utakat rójuk, igyekszünk összeszedni a valójában sosem volt orosztudásunkat, hangosan próbáljuk silabizálni a cirill betűs táblákat. Szabadkáig végül sima az út, ott azonban porszem kerül a gépezetbe, az előre kigondolt irányt a belvárosban teljes szélességű útfelbontás teszi lehetetlenné. Hirtelen megvilágosodik, mit akartak elmagyarázni a kilométerekkel korábban látott táblán. A GPS sem segítőkész, a gépnek a piac az piac, egy belvárosi kirakodóhelynél találjuk magunkat, végül egy helyi magyar férfi siet megmentésünkre, „ócskapiac, ezt írd be a navigációba” – javasolja.„Dinár? Forint?” – teszi fel az ettől kezdve percenként elhangzó két kérdést a parkoló kapujában ülő férfi.
Nem adjuk ki könnyen a kezünkből a végszükség esetére tartogatott szerb fizetőeszközt, ezzel meg is tanuljuk az első leckét: forintban mindig lehúznak, 100 dinár helyett 400 forinttól szabadulunk meg.
A hatalmas placcon talán húsz autó árválkodik, nem hittük volna, hogy még az árnyékos helyek közül is válogathatunk majd.A piac bejáratánál furcsa érzés fog el: talán mégis elnéztük az interneten, szombaton korán zárnak, vagy délután kezdenek? Alig nézelődik pár vásárló, a bódék közül soknak az ajtajára rározsdásodott a lakat, a csarnokokban megannyi az üres asztal, a bezárt üzlethelyiség. Visz a kíváncsiság, először azokat a termékeket vizslatjuk, amelyeket otthoni használatra egyébként is meg szoktunk vásárolni. Kilós kiszerelésű Nutellát veszünk észre, 2300 forintra mondja az eladó, talán engedne is belőle, de nem kapunk az alkalmon, nagyjából ennyiért szoktuk venni egy hazai piacon. Az Old Spice stiftet 1200-ra tartják, négyszáz forinttal olcsóbb, mint otthon a drogériában, végül marad a polcon, úgyis akkor szoktunk többet venni, amikor körülbelül ennyire leakciózzák. A 16 tekercses Zewa 2500 forint lenne, erősen koncentrálunk, hogy legutóbb mennyiért vettünk ilyet, végül otthagyjuk. A melegben igencsak felpuhult, kifakult csomagolású, magyar gyártású trappista sajtra tényleg csak kíváncsiságból kérdezünk rá, mert hiába adnák ide az 1,3 kilósat négyezer forintért, valójában ingyen se mernénk megkóstolni ezt a ki tudja, mennyi gyötrelmen keresztülment korongot.
Ásványvíz találomra
– Gázspré? Bokszer? Zokni? – szegezi nekünk a kérdést egy testes férfi. Nem számítottunk ilyen szokatlan portfólióra, elnevetjük magunkat, de a kis műanyag asztalán tényleg van önvédelmi és harci eszközökön túl szinte minden. Egyre beljebb hatolunk a ruhaneműk – ezúttal nem jó értelemben – lélegzetelállító birodalmába. Csörgős nejlonban tizenkét pár zokni Adidas-hímzéssel, véletlenül ránézünk, az eladó ezt vételi ajánlatnak tekinti, már mondja is, hogy 3500 forint. Ingatjuk a fejünket, az ár erre ötszázzal lejjebb kúszik, szabadulnánk, méterekkel odébb ér utol a sovány kis férfi, a legújabb javaslata 2500, de ezzel sem élünk.
Mindenhol tréningruhák világmárkák neveivel, a külsejükön legalábbis, belül a nyakrésznél többnyire körömnyi címke pusztán a mérettel, de kicsire nem kell adni, felvéve úgysem látszik.
Mikor azt hisszük, örökre elvesztünk a fedett csarnokok útvesztőiben, kijutunk végre, megvan érdeklődésünk egyetlen komoly tárgya, a nyilvános vécé, amelyért 50 dinárt fizetünk, és amely várakozáson felül tiszta, kulturált.A piaci menüvel szemben nem a hely miatt, hanem egyébként is fenntartásaink vannak, szóval az evést kihagyjuk. Az italhűtőben az ásványvizek cirill betűs felirataival bajlódunk, árak sehol, nyomkodással próbáljuk kitalálni, melyik lehet a szénsavas. A „Na, mit akarsz?” eladói kérdésére találomra rábökünk az egyik palackra. A 130 dinárosnak mondott vízért forintot is elfogadnak, egy ötszázast. „De vastagon fog a ceruzátok!”, adunk gyors értékelést, de látjuk, annyira azért valószínűleg nem tud magyarul, hogy értse a szólást.
„Korona”-gyarmat
Nosztalgikus emlékek jönnek elő a papírárus standnál, és bár ilyesmire már nincs otthon szükség, rákérdezünk az árakra. Divatos, színes mintával nyomott borítóval az A/5-ös füzeteket 100, az A/4-eseket 250 forintért vihetnénk el. „Nagyon rosszul megy az üzlet”, kesereg a pult mögött álló hölgy, régen öt hozzá hasonló – ahogy ő fogalmaz – „könyves” volt a szabadkai piacon, ma már rajta kívül nincs másik, mondja. „Siralmas, nézzen szét, alig van vevő. A »korona« óta már semmi nem olyan, mint előtte” – utal a világjárványra és annak hatásaira.„Augusztus 1-jétől csak abban a csarnokban tizennégy árus zárt be” – mutat kicsit odébb egy helyi alkalmazott az egyik épület felé. Havi 15 ezer dinár volt az „asztalpénz”, ezt most megemelték 2500-zal, így már nem éri meg nekik, magyarázza. Egy a piacon dolgozó középkorú nőtől azt halljuk, a helyi lakosok már ki sem járnak. „Ruhát vettem itt az unokámnak, 10 eurót (körülbelül 3800 forint) adtam érte. Kicsivel később azt mondja a lányom, menjünk ki a bevásárlóközpontba. Nem hittem a szememnek, ugyanazt 700 dinárért (mintegy 2300 forint) hozhattuk volna el akciósan” – panaszolja. Hogy miért van lejtmenetben a piac, nem tudja, de ő is a „koronát” hozza fel, úgy látja, a Covid-járvány után nem tért vissza az élet a normális kerékvágásba.
Vargabetű a visszaúton
Visszafelé megállunk a város szélén a bevásárlóudvarnál és kicsit odébb a szupermarketnél. Az árak hasonlók, mint itthon, az akciós és a helyi termékeket keressük inkább, kerül a kosárba egy nagy doboz Eurokrem (kenhető mogyoró- és tejkrém), ajvár, szerb bor. A kártyás vásárlás tényleg jobban megéri, állapítjuk meg elégedetten, fillérre annyit vontak le a kasszánál, mint amennyi előtte a telefonunk számológépén kijött. Az út úgyis ott visz el, de nem csak ezért állunk meg Palicson, inkább a tó és a szecessziós épületek pazar látványa miatt. Az üzemanyagtartály mutatója megnyugtató sávban áll, így bár a totemoszlopokon 189 dinárt (614 forintot) mutat a 95-ös benzin tarifája, némi mérlegelés után nem sorolunk be egyik kúthoz sem.Időben elérjük a horgosi átkelőt.
Illetve annyira mégsem: indulás előtt elsiklottunk a részletek felett, nem néztünk utána, hogy ez a kishatár csak este 7 óráig üzemel.
Hasonlóan legalább száz másik autóshoz ezt kicsivel záróra előtt, egy óra araszolás után észleljük. Ekkor megkezdődik a verseny visszafelé az állandóan nyitva tartó röszkei átkelőig, vagy lehet esély este 10-ig Királyhalomnál. Utóbbi mellett döntünk. A sor ott meglepően rövid és aránylag gyorsan halad, oldódik a messzebbre utazók feszültsége, időnként kinyújtóztatjuk a lábunkat az autók mellett, szerbek, németek, lengyelek, magyarok beszélgetnek derűsen hol kiváló, hol tört angolsággal, sok gesztussal. A nap Szabadka irányában bukik a horizont mögé, misztikus sárgás színre festi a porfelhőt, amelyet a kettős kerítés közé beszáguldó rendőrautó ver fel. A szerb határőr kedves, a magyar vámos egy poént is elsüt. Alig múlt este 8, amikor az első kereszteződésben végre jobbra fordíthatjuk a kormányt, Szeged felé.
Forint, ha nincs
Az év első felében ellentmondásos hírek érkeztek arról, hogy visszatértek-e a magyar vevőkonvojok a Röszkétől 35 kilométerre fekvő, csaknem négyhektáros szabadkai piacra. A nagy forgalom gazdag kínálatban mérsékelhetné az árakat, ami tovább pörgethetné a keresletet, s ez végtére is a kalandvágyó magyaroknak kedvezne. A hazai vásárlóerő kimerülése azonban Szabadkának is betett: a vásár szabad lenne, de az Európa-rekorder magyar infláció a jelek szerint megette az utolsó forintokat is…
