Hamarosan megjelenik „52-es” sorozatának legújabb kötete az érzéki filmekről, melyben az év minden hetére ajánl pikáns, avagy épp meghitten intim néznivalót. A filmrajongókat addig is Az amerikai film rövid története című opusával tartja izgalomban: rég született ennyire szórakoztató, egyben elképesztő tudásanyagot sűrítő mű a filmgyártás röpke 130 éves történetéről.
Lichter Pétert nemrég egy kritikában roppant találóan a magyar filmes szcéna denevérembereként jellemezték. Nappal ugyanis oktató a Pécsi Tudományegyetemen, grafomán szerzőként filmes ismeretterjesztő könyveket ír (a Covid óta már a hatodik kötetnél jár), éjjel pedig elszállt kísérleti filmeket vág és rendez, majd ezeket ingyenesen forgalmazza, rendszeren kívüli „köpönyeges hősként”. Legalább százméternyi filmje lehet most is a föld alatt, az underground művészetet ugyanis szó szerint értelmezi: a filmszalagokat elássa, majd évekkel később felszínre hozza a művé komponáláshoz, amiben alkotótársa a felesége, Máté Bori rendező is.
Bár filmjei számos fesztiválon nyertek díjat, a rongyrázós, vörös szőnyeges parádék nem vonzzák. Persze minden filmesnek kell a visszajelzés és a sikerélmény, de az nem az ő világa. Kerüli az olyan kötöttségeket is, amelyek jogdíjfizetéssel járnak. Inkább újrahasznosít, hiszen a filmtörténet 70 százaléka fent van az interneten. Ezek mögül már eltűnt a kontextus – kevés kivétellel nem ismerjük fel az akkori sztárszínészeket sem –, ezért is könnyű őket új jelentéssel felruházni.
Kultfilmektől az érzékiségig
Legújabb könyve, Az amerikai film rövid története kapcsán találkozunk. Kapok tőle tiszteletpéldányt is, amit féltve őrzök majd. Merthogy filmes könyvekből a kiadók ma már nem tudnak pár száz példánynál többet kinyomni, amire van nagyjából kétezer érdeklődő, és miután elfogy a boltokból, a néhány antikvár példányt már harminc-negyvenezer forintos áron kínálják.Öt éve jelent meg a Scolar kiadónál az 52 kultfilm című kötete, melynek olyan sikere volt, hogy sorozatként folytatta a hátborzongató, majd a humoros filmekkel. Szeptemberben jelenik meg az 52 érzéki film, ami megint szándékosan tág kategória, hiszen az érzékek bevonódása az absztrakt filmektől az erotikus művekig bármilyen műfajban megtörténhet.
– Bertoluccitól az Álmodozókat raktam be, és
nem lehetett kihagyni Az érzékek birodalmát sem Ósimától. Ebben a filmben valódi, nem imitált szexuális aktusok láthatók. Letaglózó, hogy 1976-ban ilyen képeket vettek fel, és ez nem pornográfia, hanem filmművészet.
Nem árulok zsákbamacskát, már a tartalomjegyzékből kiderül, hogy ez a könyv nem feltétlenül szexfilmekről szól. De az olvasók felfedezhetnek általa olyan alkotásokat, amiket nem láthatnak máshol. Kurt Kren osztrák akcionista filmrendezőről tudtommal magyar nyelven még nem jelent meg semmi, de ha lapozol kettőt, már ott vagy az Amélie csodálatos életénél, ennyire színes a válogatás – meséli a rendező.
A kultfilm is gumifogalom, még a filmtörténészek sem tudják pontosan definiálni. Megpróbáljuk rávenni a szerzőt, hogy szűkítse le számunkra, hogyan lesz valamiből kultfilm, és mi az összefüggés a popularitással.
– Az biztos, hogy kell hozzá egy rajongói bázis, akik számára ez egy ritka és becses alkotás, még ha csak pár tízezer emberről is van szó. Nem minden populáris film nevezhető kultikusnak, az Avatart például nem lehet annak tekinteni, de a Csillagok háborúja a hetvenes években még az volt, csak mára eliparosították. Akadnak filmek, amelyeket tíz-húsz vagy még több évvel később fedez fel a közönség. A Szárnyas fejvadász például megbukott a mozikban, a kritikusok lehúzták, de a VHS-korszakban búvópatakszerűen visszajött. 1982-ben ugyanazon a héten mutatták be John Carpenter A dolog (The Thing) című filmjét, hasonló fogadtatással, és ma már egy kanonizált klasszikus. Ezt a homályzónát, ami a rendkívül népszerű és az obskúrus, ismeretlen filmek között húzódik, nehéz definiálni, hiszen csupán egy időszeletről beszélünk, melyben bizonyos filmeket kultfilmként kezeltek. Aztán újra elfelejtették őket, és jöttek helyettük újabbak, létezik egy ilyen körforgás. De a film is csak 130 éves, nem tudjuk, hogy 300 éves viszonylatban mi fog ezekkel történni, ha egyáltalán lesznek még akkor emberek, és néznek még filmeket.
Juliette Binoche szomorú
Miközben a filmesztéta magával ragadóan magyaráz, arra gondolok, a diákjai is ezért szerethetik az egyetemi óráit. A pécsi hallgatók lelkesek, bár szerinte ezt a generációt a Covid „bekapta”, érezhetően dezorientáltabbak. Most már ő a tanszéken a legidősebb oktató, ez is különös megélés, mert húsz éven át eddig mindig mindenütt a legfiatalabb volt. Az avantgárd kísérleti filmezés még foglalkoztatja, a Hamlet és Poirot-film után szívesen csinálna egy avantgárd Alient vagy Rambót. Ám itt már komoly jogdíjproblémákba ütközhet, bár azt mondja, ő lenne a legboldogabb, ha Ridley Scott beperelné. (Az Alienből egy amerikai középiskolában házilag barkácsolt díszletekkel készült egy diákszínpadi előadás, ami virálissá vált a neten, és annyira megtetszett a rendezőlegendának, hogy nem küldte rájuk az ügyvédeit, szóval van még remény a jóindulatára - a szerk.)
– Poirot sem azért foglakoztatott, hogy ez legyen a híd a nézők és az avantgárd film között, hanem érdekelt maga a jelenség, a popkultúra és az avantgárd hagyomány ötvözése, mert mindkettőt nagyon szeretem. Amit nagyon nem bírok, azok az europuding lábáztató filmek, mikor fölveszik, hogy Juliette Binoche szomorú, és ez az úgynevezett művészfilm. A korhatárbizottság tagjaként rengeteg ilyet látok. Akkor inkább darabolós horrort nézek, vagy hogy rákarcolnak a nyersanyagra, abban legalább valami állítás van – taglalja a rendező.
Sorvadó filmkultúra
Amióta nincs filmmúzeum, nagyjából tíz-tizenöt éve, a filmkultúránk elsorvadt. Állami feladat lenne ilyen cinémathèque-et csinálni, ami a környező országokban mindenütt van, és özönlenek rá az emberek. Tőlünk is rengetegen járnak ki a bécsi Albertina alatti Osztrák Filmmúzeumba, ahol a Jurassic Parktól Truffaut-ig mindent vetítenek, meghívnak filmeseket, tartanak előadásokat, beszélgetéseket, utána lehet inni egy kávét, és ez 1964 óta egy nonprofit intézményben, az osztrák kulturális minisztérium és Bécs városának támogatásával működik. Nálunk a döntéshozók ezt nem tartják fontosnak, mert nincs marketingértéke. Az organikus filmkultúra nem látványos, nem lehet vele teleplakátolni a várost, sem több tízezer jegyet eladni rá.
– Én azt látom, hogy már a harminc alatti fiatalok is frusztráltak, mert nem lehet moziban régi filmeket nézni. Persze minden elérhető a neten, de más megnézni az Aranypolgárt vagy a Casablancát a Puskin vagy a Corvin nagytermében. Bár ezeket már vagy ötvenszer láttam, DVD-n, YouTube-on, tévében, de a moziban azt éreztem, most látom először.
Ekkora vásznon, mint egy focipálya, olyan részleteket is észreveszel, amiket eddig nem, ráadásul kétszáz másik emberrel ülsz együtt, akik szintén azért vannak ott, mert szeretik a filmet. Ettől olyan energia áramlik a vászon felé, mint egy világsztár koncertjén a küzdőtérről.
A film is olyan műtárgy, amit eredetileg múzeumba szántak, és ahogy bármely múzeumban megnézel egy világhírű festményt, az is másképpen fog hatni, mint egy képeslapon. 2015-ig működött még az Örökmozgó filmszínház, bár ott néha olyan rossz kópiákról vetítettek, hogy csak hangyaháborút láttál a vásznon, mégis volt egy élményed, ma már ez sincs. A hazai filmkultúra nem féloldalas, hanem egy lábon se áll a négyből – véli a rendező.
Hollywood olvasztótégelye
Legalább vannak olyan remek filmes könyvek, mint Az amerikai film rövid története, amely nem bináris felosztásban láttatja az amerikai és az európai filmművészetet, hiszen e kettő oda-vissza egymásra hat. Példaként a szerző a spagettiwesternt említi, ami csak a nevében amerikai, amúgy Spanyol- meg Olaszországban veszik fel, és szerepel benne egy-két amerikai színész, például a műfaj legendás alakja, Clint Eastwood. Amerikában is van legalább harminc alkotó, aki a filmművészeti hagyomány legjavát tudja ötvözni, Wes Andersontól Paul Thomas Andersonon át Woody Allenig.
Részlet A sötét lovagról szóló fejezetből
„Nolan keze alatt Gotham City egy keserű, eső áztatta, minden részletében valószerű metropolisszá alakult: vagyis nem a rendező alkalmazkodott a franchise-hoz, hanem a franchise transzformálódott át a rendező ízlése szerint. Az új Batman emiatt már egy igazi noirhősként lépett a nézők elé, eltemetett családi traumákkal és erősen megkérdőjelezhető módszerekkel. (…) Bale és Nolan csapatmunkájával Batman filmes változata végre megérkezett oda, amit a nyolcvanas-kilencvenes évek sötétebb tónusú képregényei képviseltek.”
– A könyvemben az amerikai filmnek nincs nemzetkarakterológiája, teljesen globális. Hollywoodot is első-második generációs európai bevándorlók építették fel, a nyolc nagy stúdióalapítóból kettő magyar volt, a borsodi Ricsén született Adolf Zukornak a Paramountot, a tolcsvai Fuchs Vilmosnak a 20th Century Foxot köszönhetjük. Persze a lengyelek is mindig elmondják, hogy mindenki lengyel Hollywoodban. Valójában a teljes kelet-közép-európai mixnek komoly hatása volt az amerikai filmre, ahogy a japánoknak és a mexikóiaknak is.
Amerika egy globális gulyásleves, Hollywood pedig ezt pontosan tükrözi.
Minden mindennel rezonál, most pedig egy hatalmas fehérzajban vagyunk, nehéz bármit mondani az elmúlt évtizedről, ezért ér véget a könyv egy 2008-as filmmel, Christopher Nolan A sötét lovagjával. Azóta minden kaotikus, impressziók ugyan vannak, de talán el kell telnie még tíz évnek, hogy kicsit okosabban nézhessünk vissza a jelenre.
Részlet a Casabancáról szóló fejezetből
„Ma már közhely, hogy a Casablanca tette halhatatlanná Humphrey Bogartot és Ingrid Bergmant: de a romantikus párosuk a forgatás kezdetén még meglehetősen kockázatosnak és különösnek tűnhetett. Bogart, aki egyáltalán nem volt az a hősszerelmes alkat, korábban a stúdió megbízható mellékszereplője volt, általában agyonlövésre szánt nehézfiúkra és gyanús tekintetű, rosszarcú figurákra specializálódott. (…) De korábban Bogart nem nagyon alakított romantikus szerepet: ez a hiányosság adott Rick figurájának egy olyan keserű ízt, ami érzésem szerint a Casablanca szinte misztikus vegyületének egyik lényegi összetevője.”
