Hogy honnan eredt a paragrafusjellel koronázott karácsonyfa legendája, amelyet 1939 novemberében több magyar újság is leközölt, ma már nehéz kideríteni. Igazságát illetően ráadásul kételkedhetünk, mert ha a vallását tartó zsidóként ismert Bachruch Károly valóban egy karácsonyfáról álmodott is, amelynek csúcsát nem csillag, hanem paragrafusjel díszítette, erősen kétséges, hogy felébredve menten egy felkapott pesti jósnőhöz szaladt volna. Egyszerűen azért, mert a neves Váci utcai ékszerész már a lapok által felemlített 1890-es években is két dologról volt igazán híres: vagyonáról és felettébb takarékos természetéről.
Ám az kétségtelen, hogy a pereskedés végigkísérte és beárnyékolta a családja életét, és végső soron a dúsgazdag ékszerész – őt riasztották akkor is, amikor a koronázás előtt IV. Károly fejére kellett igazítani a Szent Koronát – leszármazottainak sorsa is csak azt a közhelyes igazságot bizonyítja: sem a pénz, sem annak hiánya nem boldogít.
Már az sem mindennapos, hogy valamely szakma meghatározó alakjáról elhunytakor – habár a tisztelet és az elismerés körmondataiba csomagolva – azt írják: összeférhetetlen, fösvény, akarnok, lényegében elviselhetetlen alak volt. Bachruch Károlynak azonban ez is kijutott 1925 decemberében. A pályatárs, Littmann S. Sándor drágakő-kereskedő négy részben búcsúzott tőle a Nemesfémipari Közlöny hasábjain, s miközben felelevenítette a dicső időket, az életmű árnyoldalait is bőven pertraktálta.
Megírta, hogy apja semmilyen kis üzletét Károly virágoztatta fel – hozzátéve, hogy ennek ára ugyancsak ékszerész bátyjainak elüldözése volt Pestről; meg sem álltak Párizsig. Számba vette a nagy sikereket: az 1885-ös és az 1896-os kiállításokon aratott diadalt; Ferenc Ferdinánd trónörökös kitüntető figyelmét és baráti gesztusait; a megbízást, melynek révén a cég szerelhette fel ezüst és arany étkészletekkel a budai palotát. Dicsérte Bachruch előrelátását, hogy már akkor felvásárolta a színes drágaköveket és gyöngyöket, amikor azok még nem voltak divatban. Fölemlítette, hogy olyan ezüstneműgyárat működtetett a Királyi Pál utcában, amely senki mást nem engedett levegőhöz jutni ezen a piacon.
De mindezek után azt sem rejtette véka alá, hogy 1919 őszén lényegében bosszút állt a saját, a Tanácsköztársaság kollektivizmusát túl komolyan vevő alkalmazottain, amikor mindenkit üres zsebbel szélnek eresztett, a céget pedig áron alul eladta az Európában több helyen jelen lévő Zipper vállalatnak. Hatalmas földbirtok, nemesi cím, takarékpénztári igazgatóság, tucatnyi bérház, sokmilliós bankbetét ide vagy oda, Bachruch Károly életének mérlegét eképpen vonta meg a nekrológ szerzője: „Mily nagy, azaz mennyivel nagyobb lehetett volna e férfiú s mily maradandók müvei, ha szerencsétlen természete, nagy egoizmusa, sokszor igazságtalan rendelkezései nem állottak volna útjában. (…) A legtöbb nagy ember átka, az erőszak s az uralomvágy, voltak életének sarkalatos tényezői.” S ha ez nem volna elég, még odaszúrta: „utolsó rendelkezéseiben megfeledkezett a szakma özvegyeiről, árváiról és egyéb közhasznú intézményeiről.”
S ha az ékszerész-árvák ily keserű szájízzel fogadták Bachruch Károly végrendeletét, mit szóljanak a gyermekei, de különösen Albert fia, aki az irdatlan vagyonból egyetlen fillért sem örökölt? Persze annak is megvolt a maga előzménye. A „kis Bachruch” vagy „Albi”, ahogyan természetes közegében, az éjszakai szórakozóhelyek füstködében emlegették a fiatalembert, gyakori szereplője volt az újságok színes híreinek, ám ezeknek a közleményeknek állandó tartozéka volt az „adósság” szó is.
Otthagyta az iskolát, az ékszerészet nem érdekelte, igaz, tizenöt évesen már ígéretes karamboljátékosnak tartották. 1913-ban azzal került be a hírekbe, hogy 110 százalékos kamatra vett föl 34 ezer koronát egy bécsi uzsorástól – apja szemében az sem volt mentség, hogy a Dreher fiú hússzor akkora adósságot csinált. Aztán huszárönkéntesnek állt, hölgyeknél adósodott el, a Bachruch cég hitellevelével végigmulatta a fél világot, apja a fülénél fogva hozta haza Amerikából. Még fel is ruházta, igaz, a szabónak megmondta, milyen divat szerint dolgozhat – Albi revansképpen 85 egyforma nyakkendőt és 30 pár szarvasbőr kesztyűt rendelt. Sápadt, alacsony emberkének látták egyébként a kortársak, de amikor apja épp nem dugta be valamely szanatóriumba, rendre botrányba keveredett: hol verekedni kezdett a Duna-palotában, hol egy hitelezője öntötte le kávéval a Pátria kávéház teraszán.
Ha úgy vesszük, a kis Bachruch persze könnyen mulatott, mert apja a szó szoros értelmében nem hagyta felnőni. Jogilag kiskorú volt, amikor 1924 nyarán feljelentették, mert több százmillió – inflációs, na de akkor is – koronát sikkasztott el a családi cégtől, majd eljátszotta a siófoki kaszinóban. Kiskorú volt egy évvel később, amikor apja meghalt, és szűkszavú, német nyelvű végrendeletéből kiderült, Albertnek nincs mása, csak az irtózatos adóssága, meg a „gummiköpeny”, amelyben épp a telet készült kihúzni. Kiskorú volt, amikor anyja megszánta, vett neki télikabátot, és megbízott egy ügyvédet, hogy a köteles rész terhére egyezzen meg a hitelezőkkel. Kiskorú volt akkor is, amikor 44 évesen meghalt 1931-ben, Salzburgban. A lapok úgy tudták, a végére megjavult, még megtakarított pénze is lett – igaz, utolsó barátnője még pereskedett egy ideig holmi kintlevőségek miatt.
Öt évvel később, amikor Bachruch Károly özvegye is elhunyt, végül a másik gyerek, Margit, azaz Mici lett az egész roppant vagyon örököse. Ahogy Albertet az éjszaka uraként, őt notóriusan férjhez menő szépasszonyként ismerte Budapest. Először még a világháború alatt, apja akaratával dacolva választott párt: szilli Stein Viktor lett a férje, cserébe nem is kapott mást, csak egy kisebb bérpalotát az Andrássy úttól nem messze. (Végül lánya, Marietta megszületéskor enyhült meg annyira az idős Bachruch, hogy ráíratott két Kristóf téri bérházat is.) Aztán a harmincas évek elején elvált, dr. Tóth Gida nőgyógyász hitvese lett, majd alig másfél év elteltével a Hegykőn birtokos gróf Széchenyi Bálintnak – a „legnagyobb magyar” unokájának – nyújtotta a kezét.
Tucatnyi ház, birtok, óriási bankbetét, rettentő ékszervagyon volt ekkor Bachruch Mici nevén, és bár kiadásuk is volt elég – hogy mást ne mondjunk, a gróf és a grófné is 1000-1000 pengőt fizetett havonta a korábbi házastársának, a grófnak még volt egy havi 280 pengős kötelezettsége is egy házasságon kívül született gyermeke után –, békében és jólétben élhették volna a középkorú gazdagok életét. Ámde ekkor a grófnét perbe fogták, hogy a szigorú valutakiviteli korlátozások ellenére 63 ezer pengőt megpróbált fontra váltatni, és kijuttatni Londonban élő lányához. A lapok által részletesen tárgyalt ügy – melynek során a karácsonyfás történet is végigfutott a sajtón – fegyházbüntetéssel ért véget, és mire Bachruch Mici 1940-ben kiszabadult, már lényegesen gyakrabban volt a hivatkozásokban „zsidó magánzónő”, mint kegyelmes asszony.
A Széchenyi házaspár Párizsban hunyt el, 1954-ben. Birtokaikból, házaikból semmi sem maradt, és ma már nemcsak a Királyi Pál utcai, hanem az utód által emelt, józsefvárosi Bachruch-ezüstműhely nyomát is hiába keresnénk. De áll még az idős Bachruch családi otthona, az 1888-ban épített, eredetileg egyemeletes, szerény házikó a Damjanich utca 16. alatt. Senki meg nem mondaná, micsoda vagyont rejtett egykor, és milyen kacifántos életeket bocsátott útjukra.
