- Anders de la Motte – Måns Nilsson: Végzetes ajánlat (részlet)

Miután Vinston eltöltött pár unalmas órát a piacon, elindult a szélső sor felé, ahol számításai szerint Chris­tiná­nak és Poppénak járnia kellett. Poppét valóban megtalálta egy nagy, tetővel fedett, nyitott sátor előtt, ahol régi dugóhúzókat nézegetett. Lindeman Aukciósház, állt egy nagy táblán a bejárat felett.
A pulton kerámiák, régi réztárgyak és medálok álltak egymás hegyén-hátán egy sor különböző méretű, kézzel írt címkével ellátott, kétes tisztaságú gyógyszertári üvegcse mellett.
A standon egy fiatalember dolgozott, amíg egy szakállas úr, aki Vinston feltételezése szerint a régiségkereskedő lehetett, egy faszékről mustrálta a vásárlókat. Nagy és erős testfelépítésű volt, és a szakállát leszámítva szakasztott úgy nézett ki, mint az a fickó, aki a fagylaltoskocsinál szóváltásba keveredett.
Buzgón iszogatott egy sörösüvegből. A szeme véreres volt, a pillantása ködös. A szája mozgott, mintha magában beszélne.
A sátor mellett egy faállvány állt tele szálfegyverekkel: kardokkal, szablyákkal, szuronyokkal. Vinston felismerte az egyiket, a hosszú dísztőrt, amelynek fekete hüvelyét rézberakással ékesítették, a keresztvédőjéről pedig egy aranybojt fityegett.
Dísztőr, ezerkilencszázötvenes évek, a repülőtiszti díszegyenruha része, olvasta a feliratot.
Elégedetten bólintott. Odahaza, a stockholmi lakásában volt egy képe a légierő díszegyenruháját viselő nagyapjáról, aki ugyan­ilyen tőrt viselt az övén.
A nagyapja titkos felderítő akciókban vett részt a Balti-tenger partvidékén a hidegháborúban. Vinston maga is pilóta szeretett volna lenni, de sajnos túl nagyra nőtt ahhoz, hogy beférjen egy vadászgép pilótafülkéjébe.
Kihúzta a tőrt a hüvelyéből. A keskeny, hegyes penge kétélű volt, és meglehetősen éles.
– Nem vagy túl idős ahhoz, hogy kardokkal játssz? – szólalt meg Christina a háta mögött.
Vinston megfordult.
– Ez nem kard, hanem tőr – mondta. – Dísztőr, amit a…
Elhallgatott a mondat közepén.
A volt felesége egy nyári ruhát és tornacipőt viselő szép nő társaságában volt, akinek hosszú szőke fonata a hátán pihent. Vinston zavartan visszadugta a tőrt a hüvelyébe, és visszatette az állványra.
– Ő itt Peter, a volt férjem – mondta Christina. – Anna Tyche.
A nő Vinston felé nyújtotta a napbarnított kezét, és felemelte a napszemüvegét. Negyven körül járhatott. A szeme barna és meleg volt, amitől Vinstonnak megdobbant a szíve.
– Annáé a legszebb régiségkereskedés Skånéban – folytatta Christina.
– Kösz, kedves vagy! – felelte Anna színlelt szerénységgel. – De ez nem igaz.
Vinston kezet fogott vele.
– Örvendek!
Örvendek? Na basszus! Miért beszél úgy, mintha a tizennyolcadik században élnének? Miért nem azt mondta: „örülök, hogy találkoztunk”, vagy még inkább: „helló”, ahogy az szokás?
Christina a kezében tartott zacskókkal bajlódott.
– Mint látod, vettem ezt-azt. Már csak a külső kört kell végigjárnunk. Jössz, vagy már elfáradtál?
– Dehogy! Ellenkezőleg – hazudta Vinston. – Nagyon érdekes ez a sok régiség.
– Akkor ezt nézd meg!
Christina a zacskókban turkált, és megmutogatta a szerzeményeit. Anna Tyche viszont üres kézzel állt ott.
– Én már beraktam a kocsiba, amit vettem – magyarázta. – Korán reggel kijöttem, mint a legtöbb szakmabeli. Akkor lehet a legjobb üzleteket kötni.
Christina kérdezett tőle valamit, és miközben elindultak a külső soron, Anna az eszelős üzletekről mesélt, amelyeket időnként megkötnek.
Vinston érdeklődve hallgatta. A nő lezser és keresetlen volt, Vinston jól érezte magát a társaságában. Kiderült, hogy Annának Malmö központjában van boltja, ahol a huszadik század közepéről származó, skandináv dizájnbútorokat árul. Christina nyilvánvalóan a legjobb vásárlói közé tartozik.
– Annától vettem azt a rózsafa pohárszéket, ami a nappaliban van.
– Ó, igen! Az gyönyörű! – mondta Vinston, pedig sejtelme sem volt, melyik bútorról beszélnek.
Poppe széles vigyorral és egy tárggyal a hóna alatt csatlakozott hozzájuk.
– Haláli üzletet csináltam! Szó szerint! – Azzal megmutatta nekik egy nyaktiló negyvenöt centis mását, amelynek a megélezett pengéjét egy zsinórral lehetett felemelni. – Ide, a mélyedésbe kell bedugni a szivart – magyarázta elégedetten. – És ebbe a cinktartóba pottyan a szivarvég. Zsupsz!
Christina nem volt elragadtatva.
– De nem játszhattok vele, amikor felöntötök a garatra Fab­béval! Az ujjatokba kerülhet.
– Vagy más testrészetekbe – suttogta Anna Vinstonnak, aki ettől zavartan köhécselni kezdett.
A kézfejére hirtelen egy esőcsepp hullott, amelyet több is követett a nyakába. Felnézett, és megpillantott egy nagy sötét felhőt, amely a semmiből jött.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Christina. – Csak nem esik?
Mielőtt valaki válaszolhatott volna, mennydörgés robajlott át a völgyön, és a következő pillanatban megnyíltak az ég csatornái.
Szakadt az eső a piactérre, a látogatók pedig kétségbeesetten menedéket kerestek. Christina, Poppe és Anna megpróbált befurakodni az egyik ponyvatető alá, de mivel mindenki más is ezt tette, minden hely egykettőre zsúfolt, vizes és kaotikus lett.
Vinston ellenben diadalmasan kinyitotta az esernyőjét. Közben kihasználta az alkalmat, hogy a karórájára sandítson. Két óra harmincegy. A szokatlan események megjegyzése olyan szakmai ártalomnak bizonyult, amelyet évekkel ezelőtt szedett fel.
– Én is aláférek?
Anna Tyche szorosan mellette állt.
– Hogyne.
A nő megfogta Vinston kezét, és maga fölé húzta az esernyőt.
– Elnézést a tolakodásért.
– Nem tesz semmit.
A cseppek az esernyőn kopogtak, ahogy erősödött az eső. A földön pillanatok alatt tócsákban állt a víz. Azok az árusok, akik lusták voltak kihúzni a ponyvatetőt, csuromvizesen szaladgáltak, és igyekeztek menteni a menthetőt. Megint megdörrent az ég.
Anna közelebb húzódott Vinstonhoz. Nagyjából az álláig ért, és Vinston azt sem tudta, hová nézzen, ezért másfelé fordította a tekintetét. A nő parfümje kellemes és ismerős volt.
Vinston lehajtotta a fejét, amennyire csak merte, és beszívta az illatát. Orgona? Jázmin? Biztos nem rózsa.
– Mindig hord magánál esernyőt? – kérdezte Anna.
Vinston hirtelen felszegte a fejét, mint akit rajtakaptak.
– Ilyen helyekre igen – felelte. – Jobb félni…
– …mint megijedni – fejezte be a mondatot Anna, és pár pillanatig állta Vinston tekintetét.
Vinston legnagyobb csalódására az eső ugyanolyan gyorsan elállt, mint ahogy eleredt. Kelletlenül összecsukta az esernyőt, és elváltak egymástól Annával.
– Jól szórakoztatok? – kérdezte Christina sanda mosollyal.
Vinston elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Jön ma este, Peter? – kérdezte Anna.
Vinston értetlenül felvonta a szemöldökét.
– Rendezünk egy kis vacsorát a kastélyban – magyarázta Chris­tina. – És természetesen szívesen látunk.
– Ó, bocsánat! – pironkodott Anna. – Azt hittem…
Vinston a segítségére sietett.
– Nem akarok alkalmatlankodni.
– Ne bolondozzatok! – szólt rájuk Christina határozottan. – Csak azért nem hívtalak meg, mert főleg régiségekről és a közelgő tévés forgatásról lesz szó. Fabbe is ott lesz. De ha jobban belegondolok, jó lenne, ha te is jönnél. Minél több felnőtt ember ül az asztalnál, annál inkább helyrebillennek a dolgok.
Poppe felé biccentett, aki éppen arról próbált megbizonyosodni, hogy a szivarnyaktilója nem ázott-e el.
– Na, mit gondoltok? – kérdezte Christina. – Hazamenjünk?
Az árusok körülöttük azon fáradoztak, hogy leverjék a ponyvatetőkről a vizet, és újra beindítsák az üzletet, de egyértelműen látszott, hogy a piac kifulladt. A látogatók többsége a parkoló felé ballagott.
Vinston még egyszer lerázta az összecsukott esernyőjéről a vizet, és elindult Christina meg a barátnője után a kocsi irányába.
Az egyik nagyobb sátornál azonban mintha történt volna valami. Először alig lehetett észrevenni, csak a közelben álló látogatók testbeszédébe férkőzött valami idegesség. Mintha nem tudnák eldönteni, hogy elrohanjanak-e, vagy maradjanak bámészkodni.
Vinston látott már ilyet, többször, mint szeretett volna. Megszólalt a fejében a riasztó, és úgy döntött, közelebb megy.
Egyre nagyobb mozgolódás támadt körülötte, néhányan szapora léptekkel távoztak, mások ágaskodtak. Vinston csak egy-egy szót kapott el: „eszméletlen”, „mentők”.
A riasztó rákapcsolt, és Vinston meggyorsította a lépteit.
Ekkor egy hang harsogta túl a piac moraját.
Fülsértő, velőtrázó sikoly hasította ketté a levegőt, és dermesztett meg mindenkit

                                                                      Dobosi Beáta fordítása