Az esszé első részében (Ukrajnában sincs új a Nap alatt, augusztus 16.) az I. világháború végéig jutottunk el - ám ez még nem jelentette a beavatkozásos módszerek végét, sőt, azok szépen éltek tovább a II. világháborút megelőző időszakban is.
A fiatal szovjet állam külpolitikája következményeként - elvi okokból és bizonyos naivitásából eredően - önállóvá válhatott Finnország, a balti államok és Ukrajna is. Ám a Vörös Hadsereg benyomult az utóbbi területére, és 1920-ra megtalálta azokat a politikai erőket, amelyek csatlakozni kívántak a Szovjetunióhoz. A technika ismerősnek tűnik.
A háborús vereség szocialista jellegű forradalmi hullámot indított el a vesztes országokban, ami viszont kiváltotta a nacionalista szélsőjobb irányzatok reakcióját: belső okoknak tulajdonították a háborús vereséget (ez volt a „hátbadöfés” gyerekes elmélete). Mivel a szovjet állammodell ideológiája tűrhetetlen példa volt a győztes hatalmaknak is, jelentős támogatást adtak az Oroszországban kitört polgárháború szovjetellenes résztvevőinek, sőt tényleges katonai segítséget is. A kezdeti sikerek után ezek a kísérletek kifulladtak, mivel az orosz állami adminisztráció végülis a bolsevikok kezébe került, sok jól képzett cári katonatiszt hazafias érzelmektől hajtva a szovjetek mellé állt, és a hatalom olyan létszámú hadsereget volt képes kiállítani, amellyel szemben esélye sem volt az intervenciónak. A cári birodalom helyén végül létrejött a Szovjetunió, de a terület- és befolyásvesztés súlyos csapás volt az orosz nacionalizmusra, amelyik egyébként később is szépen virágzott a proletár nemzetköziség eszméjének takarásában.
Sztálin ugyan grúz volt, de tökéletesen magáévá tette az orosz nemzeti szemléletet, és személyes hatalmának kiépítésével egyidejűleg megszabadult a permanens forradalom sokszor gőzös fejű híveitől, persze a maga aljas módszereivel.
A II. világháború előzményei és kezdeti időszaka a náci Németország számára jelentős területi gyarapodást hozott az Anschlusszal és Csehszlovákia szétdarabolásával, majd Lengyelország legyőzésével. Ez utóbbiban - 1939-ben - katonai szövetségest talált a szintén revánsra vágyó Szovjetunióban. Sztálin ennek eredményeként Lengyelország rovására nyugat felé tolhatta ki a Szovjetunió határait, majd egy előnyösebb határvonal kialakításáért megindította a finn háborút, amely nagy fiaskó volt, bár a végén a túlerő kikényszerítette az általa kívánt eredményt. Belenyúlt a balti köztársaságok belpolitikájába, hogy megtalálja azokat az erőket, amelyekre hivatkozva katonáival bevonulhatott, majd 1940-ben ismét becsatolhatta ezeket az országokat a birodalomba.
Hitler hatalmas hibát követett el, amikor nyugaton nem tudott békét elérni, de egy gyors győzelem reményében mégis megtámadta a Szovjetuniót. Végül már abban bízott, hogy a Szovjetunió és a Nyugat demokratikus hatalmai majd egymásnak ugranak és a nyugatiak a németek segítségére szorulnak. Addig azonban néhány generációnak még le kellett futnia, ő pedig szinte az utolsó katonáig pusztulásba vitte a hadseregét.
Sem Hitler, sem Sztálin nem rendelkezett katonai képzettséggel vagy ez irányú talentummal, de szolgalelkű katonai vezetőik kiszolgálták őket félelmükben, a bátrabbak pedig az életükkel fizettek okoskodásaikért. Gondoljunk csak a Hitler-ellenes merényletre, vagy Rommel tábornok öngyilkosságba kényszerítésére 1944-ben. Sztálin gyorsabb volt, már 1937-39-ben leszámolt legtehetségesebb katonai vezetőivel. Azon azonban nagyon el kellett volna gondolkodnia, 1941. november 7-én miért közvetlenül a moszkvai Vörös térről, a díszszemléről mentek a közeli frontra a katonák.
A II. világháború utáni beavatkozások és proxy háborúk alapvető oka az volt, hogy a németek és a japánok legyőzéséhez a megszállott népek ellenállási harcára is szükség volt: támogatni, biztatni kellett őket, és az ígéreteket valamilyen szinten be kellett váltani. Mind az USA, mind a Szovjetunió a saját befolyási övezete kialakítására törekedett, és ebben a Szovjetunió egy társadalmilag pozitív jövőkép, egyfajta üdvtan képviselőjeként jelent meg sokak szemében - még akkor is, ha ez a valóságban azért nem egészen így volt.
A II. világháború után Európában a szovjetek által elfoglalt területeken a szovjet, sztálinista politikai rendszer valósult meg, kivéve egy-két olyan alku-területet, mint például Görögország vagy Ausztria. Mivel 1949-re már a Szovjetunió is rendelkezett atomfegyverekkel, és szárazföldi erőivel Európa közepén állt, már nem volt realitása egy közvetlen katonai összecsapásnak, így a bomlasztás, beavatkozás eszköztára került ismét előtérbe.
A volt gyarmati területeken, a „harmadik” vagy „fejlődő” világban is ez a módszer dívott, csak még nyíltabban. Ahol az adott országnak volt közös határa valamelyik nagyhatalommal vagy annak szövetségesével, ezek támogatása döntő volt; ahol meg a támogatás csak áttételesen valósulhatott meg, ott bármilyen szépek voltak az elvek, az ügy elbukott. Tény ugyanakkor, hogy gyakran a támogató végül csak belekeveredett saját katonai erőivel is az akcióba, és benn találta magát a proxy helyett a saját háborújában. Ami egyrészt a rivális nagyhatalommal való tényleges összecsapás veszélyét hordozta, másrészt a hazai társadalomban vezetett krízishez.
Tipikus példa erre az USA már említett beszállása a vietnami háborúba, ami súlyos belpolitikai válságot okozott. A Szovjetunió elhamarkodott, az afganisztáni belpolitikát érintő ügyeskedéseivel is oda jutott, hogy reguláris erőivel belekeveredett egy háborúba, ahol a másik fél Pakisztánon keresztül korlátlan támogatást kapott az USA-tól és annak szövetségeseitől. Ez akkora katonai fiaskót okozott, ami szétzilálta a soknemzetiségű Szovjetunió belső rendjét, és nagyban hozzájárult a világ katonai és gazdasági erőviszonyainak alapvető megváltozásához.
Ezért tekinti Putyin elnök a Szovjetunió széthullását a XX. század legnagyobb tragédiájának - miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az utódállam, Oroszország mára már elvesztette a szociális üdvtan letéteményesének jelmezét, tehát semmi ok a különleges rokonszenvre és megértésre feléjük a világ „baloldalinak” nevezett részétől.
Putyin elnök egyértelműen az egykori orosz birodalom erejének és tekintélyének visszaállításán munkálkodik, önkényes biztonsági igényeire hivatkozva. Azt szeretné, hogy annak területi határai és érdekszférájának kiterjedése is lehetőleg azonosak legyenek a régivel. Ezért avatkozik be a környező államok és különösen a volt szovjet tagköztársaságok belügyeibe, direkt és kevésbé direkt módszerekkel. Az ukrán vezetéssel sem volt baj addig, amíg remélhető volt, hogy egy olyan oroszbarát vezetés marad hatalmon, amelyik egy idő után egy új államszövetségbe tagozódva ezt a célt szolgálja.
Azonban a „Nyugat” felé tendáló társadalom és politikai vezetés keresztezte ezt az elképzelést, amit persze támogatott az USA külpolitikája is. Ez vezetett az orosz nyelvű területek lázadozásának támogatásához, a Krím trükkös elcsatolásához és végül a katonai beavatkozáshoz, ami egy többszörösen téves politikai és katonai helyzetértékelésen alapult. Az Ukrajnából kiválni akaró orosz nyelvű régió támogatása így csapott át tényleges háborúvá, amit már reguláris orosz csapatok vívnak az ukrán állam hadserege ellen. Érdekes módon a harcok elől menekülő civilek - még az orosz ajkúak sem - jellemzően nem Oroszország felé mennek, hanem a halódó „Nyugatra”. Ezen azért el kellene gondolkodni. Ez a háború is – a száz év előtti polgárháborúhoz hasonlóan - a kis erő, nagy tér viszonyok között zajlik. Az oroszok a gátrobbantással a frontvonalat rövidítették le, így csökkentve az ukrán erők manőverezési lehetőségeit.
Egy totális orosz győzelem hatalmas veszteségekkel járna, utána pedig egy kifejezetten ellenséges, közel 40 milliós ország katonai megszállása akkora hagyományos erőt kötne le, amely szinte védtelenné tenné Oroszországot dél és kelet felől. Az oroszok totális katonai veresége szintén valószínűtlen, és ezt Putyin elnök nem is engedheti meg magának belpolitikailag: valamilyen sikernek eladható dolgot kell kapnia.
Ilyen lehet a tisztán orosz lakta területek elengedése az ukránok részéről, vagy egy igazi, nemzetközileg ellenőrzött népszavazás a hovatartozásól, esetleg a Krím kérdésének elodázása. A Fekete-tengertől való elszakítás viszont az ukránok számára lenne elfogadhatatlan. Mindez már a politikusok és a diplomaták asztala, de ehhez a terítéket persze a harctéri helyzet szolgáltatja.
A legvalószínűbb közeli vég egy fegyverszünet és egy bármikor kiújulni képes, „befagyott” konfliktus lesz. Az igazi megoldás azon múlik, hogy Putyin vagy Zelenszkij elnök belpolitikai háttere bizonyul-e szilárdabbnak az idő múlásával. A Prigozsin nemrégi kis lázadása alatti bizonytalankodás már mutatja, micsoda szemben álló erők munkálnak az orosz felső politikai és katonai vezetésben. Nem szabad elfelejteni, hogy a hatalom igazi birtokosai nem nagyon szeretik, ha sűrűn esnek ki emeleti kórházi ablakokból, vagy úgy lesznek öngyilkosok, hogy háromszor hátba lövik magukat.
Lehet, hogy az oroszok elérték Ukrajna távolmaradását a NATO-tól, viszont cserében sikerült elérniük Svédország gyakorlati és Finnország megtörtént csatlakozását a NATO-hoz, egyben saját, agresszorként való elszigetelődésüket és gazdasági kapcsolataik szétzilálását.
Az orosz-ukrán konfliktus nagy tanulsága az, hogy egyszer már meg kellene érteni, a mai, tetszik vagy sem, de globalizálódó világban nincs helye a fegyveres kényszerítésnek. Számtalan „befagyott” vagy elhúzódó konfliktust generálnak a rivalizáló lokális, illetve világszintű nagyhatalmak, amelyek igazi szenvedő alanya a civil lakosság.
Az ENSZ és más szervezetek humanitárius intézményei próbálnak segíteni, a humánus felfogású államok menekülteket fogadnak be, sokszor erejükön felül, miközben az ilyen konfliktusok gerjesztői nem is törődnek az általuk okozott mérhetetlen szenvedéssel. Holott nekik kellene megfizetniük a kárt, amit okoznak. Ehelyett elegáns diplomaták a menekültek elszabadításával zsarolnak fejlett országokat, közben a mélyszegénységben élő országok lakosainak kiéheztetésével riogatnak. Nem szépségdíjas dolog ez, az biztos.
Putyin elérte, hogy nacionalizmusa és a pőre, a mai világban már védhetetlen autokratizmusa miatt Oroszország a „hanyatló és erkölcstelen” Nyugaton dőzsölő orosz oligarchák és a népet nacionalista lózungokkal etető politikai vezetés országává vált, és egy államkapitalista berendezkedés modellje lett, ahol egy szűk bürokratikus réteg a döntéshozó. Oroszország ma, jelenlegi állapotában is megtámadhatatlan szuperhatalom, ugyanis ilyen atomfegyver arzenállal rendelkezik. Nem Oroszországot, hanem annak jelenlegi politikai berendezkedését fenyegeti veszély, azon egyszerű oknál fogva, hogy az életszínvonal és az állampolgári szabadság szintje elmarad az EU és az USA, ha úgy tetszik, a „hanyatló Nyugat” színvonalától.
A fiatal szovjet állam külpolitikája következményeként - elvi okokból és bizonyos naivitásából eredően - önállóvá válhatott Finnország, a balti államok és Ukrajna is. Ám a Vörös Hadsereg benyomult az utóbbi területére, és 1920-ra megtalálta azokat a politikai erőket, amelyek csatlakozni kívántak a Szovjetunióhoz. A technika ismerősnek tűnik.
A háborús vereség szocialista jellegű forradalmi hullámot indított el a vesztes országokban, ami viszont kiváltotta a nacionalista szélsőjobb irányzatok reakcióját: belső okoknak tulajdonították a háborús vereséget (ez volt a „hátbadöfés” gyerekes elmélete). Mivel a szovjet állammodell ideológiája tűrhetetlen példa volt a győztes hatalmaknak is, jelentős támogatást adtak az Oroszországban kitört polgárháború szovjetellenes résztvevőinek, sőt tényleges katonai segítséget is. A kezdeti sikerek után ezek a kísérletek kifulladtak, mivel az orosz állami adminisztráció végülis a bolsevikok kezébe került, sok jól képzett cári katonatiszt hazafias érzelmektől hajtva a szovjetek mellé állt, és a hatalom olyan létszámú hadsereget volt képes kiállítani, amellyel szemben esélye sem volt az intervenciónak. A cári birodalom helyén végül létrejött a Szovjetunió, de a terület- és befolyásvesztés súlyos csapás volt az orosz nacionalizmusra, amelyik egyébként később is szépen virágzott a proletár nemzetköziség eszméjének takarásában.
Sztálin ugyan grúz volt, de tökéletesen magáévá tette az orosz nemzeti szemléletet, és személyes hatalmának kiépítésével egyidejűleg megszabadult a permanens forradalom sokszor gőzös fejű híveitől, persze a maga aljas módszereivel.
A II. világháború előzményei és kezdeti időszaka a náci Németország számára jelentős területi gyarapodást hozott az Anschlusszal és Csehszlovákia szétdarabolásával, majd Lengyelország legyőzésével. Ez utóbbiban - 1939-ben - katonai szövetségest talált a szintén revánsra vágyó Szovjetunióban. Sztálin ennek eredményeként Lengyelország rovására nyugat felé tolhatta ki a Szovjetunió határait, majd egy előnyösebb határvonal kialakításáért megindította a finn háborút, amely nagy fiaskó volt, bár a végén a túlerő kikényszerítette az általa kívánt eredményt. Belenyúlt a balti köztársaságok belpolitikájába, hogy megtalálja azokat az erőket, amelyekre hivatkozva katonáival bevonulhatott, majd 1940-ben ismét becsatolhatta ezeket az országokat a birodalomba.
Hitler hatalmas hibát követett el, amikor nyugaton nem tudott békét elérni, de egy gyors győzelem reményében mégis megtámadta a Szovjetuniót. Végül már abban bízott, hogy a Szovjetunió és a Nyugat demokratikus hatalmai majd egymásnak ugranak és a nyugatiak a németek segítségére szorulnak. Addig azonban néhány generációnak még le kellett futnia, ő pedig szinte az utolsó katonáig pusztulásba vitte a hadseregét.
Sem Hitler, sem Sztálin nem rendelkezett katonai képzettséggel vagy ez irányú talentummal, de szolgalelkű katonai vezetőik kiszolgálták őket félelmükben, a bátrabbak pedig az életükkel fizettek okoskodásaikért. Gondoljunk csak a Hitler-ellenes merényletre, vagy Rommel tábornok öngyilkosságba kényszerítésére 1944-ben. Sztálin gyorsabb volt, már 1937-39-ben leszámolt legtehetségesebb katonai vezetőivel. Azon azonban nagyon el kellett volna gondolkodnia, 1941. november 7-én miért közvetlenül a moszkvai Vörös térről, a díszszemléről mentek a közeli frontra a katonák.
A II. világháború utáni beavatkozások és proxy háborúk alapvető oka az volt, hogy a németek és a japánok legyőzéséhez a megszállott népek ellenállási harcára is szükség volt: támogatni, biztatni kellett őket, és az ígéreteket valamilyen szinten be kellett váltani. Mind az USA, mind a Szovjetunió a saját befolyási övezete kialakítására törekedett, és ebben a Szovjetunió egy társadalmilag pozitív jövőkép, egyfajta üdvtan képviselőjeként jelent meg sokak szemében - még akkor is, ha ez a valóságban azért nem egészen így volt.
A II. világháború után Európában a szovjetek által elfoglalt területeken a szovjet, sztálinista politikai rendszer valósult meg, kivéve egy-két olyan alku-területet, mint például Görögország vagy Ausztria. Mivel 1949-re már a Szovjetunió is rendelkezett atomfegyverekkel, és szárazföldi erőivel Európa közepén állt, már nem volt realitása egy közvetlen katonai összecsapásnak, így a bomlasztás, beavatkozás eszköztára került ismét előtérbe.
A volt gyarmati területeken, a „harmadik” vagy „fejlődő” világban is ez a módszer dívott, csak még nyíltabban. Ahol az adott országnak volt közös határa valamelyik nagyhatalommal vagy annak szövetségesével, ezek támogatása döntő volt; ahol meg a támogatás csak áttételesen valósulhatott meg, ott bármilyen szépek voltak az elvek, az ügy elbukott. Tény ugyanakkor, hogy gyakran a támogató végül csak belekeveredett saját katonai erőivel is az akcióba, és benn találta magát a proxy helyett a saját háborújában. Ami egyrészt a rivális nagyhatalommal való tényleges összecsapás veszélyét hordozta, másrészt a hazai társadalomban vezetett krízishez.
Tipikus példa erre az USA már említett beszállása a vietnami háborúba, ami súlyos belpolitikai válságot okozott. A Szovjetunió elhamarkodott, az afganisztáni belpolitikát érintő ügyeskedéseivel is oda jutott, hogy reguláris erőivel belekeveredett egy háborúba, ahol a másik fél Pakisztánon keresztül korlátlan támogatást kapott az USA-tól és annak szövetségeseitől. Ez akkora katonai fiaskót okozott, ami szétzilálta a soknemzetiségű Szovjetunió belső rendjét, és nagyban hozzájárult a világ katonai és gazdasági erőviszonyainak alapvető megváltozásához.
Ezért tekinti Putyin elnök a Szovjetunió széthullását a XX. század legnagyobb tragédiájának - miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az utódállam, Oroszország mára már elvesztette a szociális üdvtan letéteményesének jelmezét, tehát semmi ok a különleges rokonszenvre és megértésre feléjük a világ „baloldalinak” nevezett részétől.
Putyin elnök egyértelműen az egykori orosz birodalom erejének és tekintélyének visszaállításán munkálkodik, önkényes biztonsági igényeire hivatkozva. Azt szeretné, hogy annak területi határai és érdekszférájának kiterjedése is lehetőleg azonosak legyenek a régivel. Ezért avatkozik be a környező államok és különösen a volt szovjet tagköztársaságok belügyeibe, direkt és kevésbé direkt módszerekkel. Az ukrán vezetéssel sem volt baj addig, amíg remélhető volt, hogy egy olyan oroszbarát vezetés marad hatalmon, amelyik egy idő után egy új államszövetségbe tagozódva ezt a célt szolgálja.
Azonban a „Nyugat” felé tendáló társadalom és politikai vezetés keresztezte ezt az elképzelést, amit persze támogatott az USA külpolitikája is. Ez vezetett az orosz nyelvű területek lázadozásának támogatásához, a Krím trükkös elcsatolásához és végül a katonai beavatkozáshoz, ami egy többszörösen téves politikai és katonai helyzetértékelésen alapult. Az Ukrajnából kiválni akaró orosz nyelvű régió támogatása így csapott át tényleges háborúvá, amit már reguláris orosz csapatok vívnak az ukrán állam hadserege ellen. Érdekes módon a harcok elől menekülő civilek - még az orosz ajkúak sem - jellemzően nem Oroszország felé mennek, hanem a halódó „Nyugatra”. Ezen azért el kellene gondolkodni. Ez a háború is – a száz év előtti polgárháborúhoz hasonlóan - a kis erő, nagy tér viszonyok között zajlik. Az oroszok a gátrobbantással a frontvonalat rövidítették le, így csökkentve az ukrán erők manőverezési lehetőségeit.
Egy totális orosz győzelem hatalmas veszteségekkel járna, utána pedig egy kifejezetten ellenséges, közel 40 milliós ország katonai megszállása akkora hagyományos erőt kötne le, amely szinte védtelenné tenné Oroszországot dél és kelet felől. Az oroszok totális katonai veresége szintén valószínűtlen, és ezt Putyin elnök nem is engedheti meg magának belpolitikailag: valamilyen sikernek eladható dolgot kell kapnia.
Ilyen lehet a tisztán orosz lakta területek elengedése az ukránok részéről, vagy egy igazi, nemzetközileg ellenőrzött népszavazás a hovatartozásól, esetleg a Krím kérdésének elodázása. A Fekete-tengertől való elszakítás viszont az ukránok számára lenne elfogadhatatlan. Mindez már a politikusok és a diplomaták asztala, de ehhez a terítéket persze a harctéri helyzet szolgáltatja.
A legvalószínűbb közeli vég egy fegyverszünet és egy bármikor kiújulni képes, „befagyott” konfliktus lesz. Az igazi megoldás azon múlik, hogy Putyin vagy Zelenszkij elnök belpolitikai háttere bizonyul-e szilárdabbnak az idő múlásával. A Prigozsin nemrégi kis lázadása alatti bizonytalankodás már mutatja, micsoda szemben álló erők munkálnak az orosz felső politikai és katonai vezetésben. Nem szabad elfelejteni, hogy a hatalom igazi birtokosai nem nagyon szeretik, ha sűrűn esnek ki emeleti kórházi ablakokból, vagy úgy lesznek öngyilkosok, hogy háromszor hátba lövik magukat.
Lehet, hogy az oroszok elérték Ukrajna távolmaradását a NATO-tól, viszont cserében sikerült elérniük Svédország gyakorlati és Finnország megtörtént csatlakozását a NATO-hoz, egyben saját, agresszorként való elszigetelődésüket és gazdasági kapcsolataik szétzilálását.
Az orosz-ukrán konfliktus nagy tanulsága az, hogy egyszer már meg kellene érteni, a mai, tetszik vagy sem, de globalizálódó világban nincs helye a fegyveres kényszerítésnek. Számtalan „befagyott” vagy elhúzódó konfliktust generálnak a rivalizáló lokális, illetve világszintű nagyhatalmak, amelyek igazi szenvedő alanya a civil lakosság.
Az ENSZ és más szervezetek humanitárius intézményei próbálnak segíteni, a humánus felfogású államok menekülteket fogadnak be, sokszor erejükön felül, miközben az ilyen konfliktusok gerjesztői nem is törődnek az általuk okozott mérhetetlen szenvedéssel. Holott nekik kellene megfizetniük a kárt, amit okoznak. Ehelyett elegáns diplomaták a menekültek elszabadításával zsarolnak fejlett országokat, közben a mélyszegénységben élő országok lakosainak kiéheztetésével riogatnak. Nem szépségdíjas dolog ez, az biztos.
Putyin elérte, hogy nacionalizmusa és a pőre, a mai világban már védhetetlen autokratizmusa miatt Oroszország a „hanyatló és erkölcstelen” Nyugaton dőzsölő orosz oligarchák és a népet nacionalista lózungokkal etető politikai vezetés országává vált, és egy államkapitalista berendezkedés modellje lett, ahol egy szűk bürokratikus réteg a döntéshozó. Oroszország ma, jelenlegi állapotában is megtámadhatatlan szuperhatalom, ugyanis ilyen atomfegyver arzenállal rendelkezik. Nem Oroszországot, hanem annak jelenlegi politikai berendezkedését fenyegeti veszély, azon egyszerű oknál fogva, hogy az életszínvonal és az állampolgári szabadság szintje elmarad az EU és az USA, ha úgy tetszik, a „hanyatló Nyugat” színvonalától.