Amióta Orbán Viktor árspekulánsnak nevezte a Magyarországon működő élelmiszerkereskedelmi multikat, sokan sokféleképpen reagáltak a kijelentésre: voltak, akik egyetértően ismételgették a dehonesztáló jelzőt, mások szerint a miniszterelnök ezúttal is csak hárította a magas inflációért való felelősséget. Megint mások egy újabb bűnbak kijelölését vélték felfedezni a kormányfő szavaiban. És akadtak, akik az ellenzéknek és a médiának odavetett kommunikációs gumicsontra gyanakodtak.
Az élelmiszerláncok ellen felhozott vádat viszont alig vizsgálta bárki is közgazdász szemmel. A szó szoros értelmében véve minden gazdálkodó szervezet „árspekuláns”, legyen az kicsi vagy nagy, hazai vagy nemzetközi. Hiszen az árpolitikai döntések és azon belül a konkrét árak meghatározása a vállalkozás sikere szempontjából sorsdöntő, ezen bizony sokat kell „spekulálni”. Minden más vállalati tevékenység (termék- és minőségfejlesztés, választékbővítés, termelés, szállítás, boltok építése-üzemeltetése, marketing, reklám) a költségeket növeli. Ezek fedezetét a megfelelő árak teremtik meg, amelyeknek ráadásul nyereséget is kell tartalmazniuk, elvégre a tulajdonosok azért alapítanak céget, azért vesznek részvényeket, hogy aztán a profitból részesedjenek.
Világos persze az is, hogy a kormányfő nem „gondolkodás, töprengés, fontolgatás” értelemben használta a spekulál kifejezést, hanem bántó éllel. A szóhasználattal azt igyekezett sugallani híveinek, hogy az élelmiszerláncok indokolatlanul magasra emelték az áraikat, nyerészkednek, a pénzromlást kihasználva a zavarosban halásztak, no meg hogy ezzel maguk is növelték az inflációt. Ez a manipulatív sejtetés ebben a formában biztosan nem igaz.
Azt aligha kell bizonygatni, hogy a magyar élelmiszer-kiskereskedelemben jó pár cég működik, amelyek mindegyike sikeres és nyereséges akar lenni. Ha valamelyikük azzal akarná növelni a jövedelmezőségét, hogy nyakló nélkül emeli az árait, hamar vevők nélkül maradna, hiszen az árérzékeny vásárlók azonnal elpártolnának tőle, függetlenül attól, hogy multi vagy magyar.
A láncok persze megtehetnék, hogy nem külön-külön, hanem egymással összefogva, háttéralkuk alapján emelik az áraikat, és zsebelik ki a jobb sorsra érdemes magyar embereket. Ennek azonban alapvetően gátat szab a vásárlók fizetőképessége: amikor az idei év első negyedében csökkenni kezdett a kiskereskedelmi forgalom (és persze ezzel a nyereség is), akkor minden lánc, megint csak függetlenül a hazai vagy nemzetközi jellegtől, kétségbeesetten kereste az árcsökkentés és az árakciók lehetőségét. (Ennek fényében elég vicces a kormány rendelete, amely a gyakorlatnál kevesebb termékre tett-tesz kötelezővé kisebb mértékű engedményt, és amiről – meg az online árfigyelőről – öntömjénező dicshimnuszokat kamuznak.)
Végül: a vállalatok érdeke eleve nem az árak, hanem a nyereség maximalizálása! Azt az árat akarják megtalálni, amely mellett az eladott mennyiség és az egy darabon realizált haszon szorzata a legnagyobb. Az átlagos, hétköznapi fogyasztási cikkeknél ez az ár nagyon messze van a maximumtól.