Ülök a buszon, ami az ország keleti peremén zötyög, Körösnagyharsánytól az egykori békési megyeszékhely, Gyula felé. Igazi utakat errefelé sohasem építettek, hiszen ennek a vidéknek Nagyvárad volt a székhelye, oda vezettek az utak. 1950-ben aztán hozzácsapták Békéshez, de rendes utakat azóta sem csináltak – senkit sem érdekel az itt élők sorsa. „Lázár Jani” építtette újjá a Sarkadkereszttúrtól Gesztig érő szakaszt, mert ott van vagy lesz érdekeltsége, ahogy beszéli a nép. De másutt csak toldoznak-foltoznak. Minek is ide út? A falvak kiürültek, csak idősek laknak, azok meg csak végszükségben utaznának az orvoshoz, de hát már azok is messze vannak...
A beszélgetések – mint mostanában mindenhol – a szegénységről szólnak.
– Senki sem tudta, hogy mit is ér a kárpótlási jegy. Bemondták a faluban, hogy egy pesti ügyvéd 2000 forintot ad készpénzben egy tízezer forintos jegyért. Mi meg nem tudtuk, hogy azzal majd teljes áron lehet licitálni, hát eladtuk, hogy legalább valamit kapjunk érte. Aztán a földlicitnél jöttünk rá, hogy szarért-húgyért felvásárolják a földeket. Megosztozott néhány főnök mindenen, egymás ellen nem is licitáltak. Most aztán se föld, se pénz, se munka. – Nálunk meg a halastavat vették meg, mintha csak víz lett volna benne, pedig tele volt hallal. Eladták a halat, kitelt belőle a befektetésük, mi meg koldusok lettünk – meséli a másik.
– Aki megteheti, mind elmegy innen… – szól bele egy fiatalabb zsadányi ember. – Csak egy-két gazdag család marad, meg az öregek, a legszegényebbek és a cigányok. De ügyesebbek is, mint mink. Nem ítélem el őket, mindenki úgy próbál élni, ahogy tud.
– Elmennénk mi innen, de hová? Kinek kellenénk, hiszen a paraszti munkán kívül semmihez sem értünk… meg már öregek is vagyunk – panaszkodik a 45 éves B. L., aki Körösnagyharsányban lakik. - Itt minden megszűnt. Már a vonat se jár… a környéken nincs egyetlen működő gyár se, ahol dolgozni lehetne, legfeljebb Váradon. Jobb lett volna tán Romániához tartozni…
Keserves szavak. Felidézik bennem azt a gyermekkori emléket, amikor a második Trianon után újra határszélivé lett Harsányban a háborúban megrokkant vasutas mankójával a távolban felsejlő Várad felé mutatott, és azt mondta, hogy a másik lábát is odaadná, ha Várad újra a magyaroké lehetne. Mi történt itt?
– Este már a saját udvarunkra se merünk kimenni, mert már senkitől se félnek a tolvajok. Biharugrán még a rendőr csirkéit is ellopták, amíg távol volt. Úgy járnak be az udvaromba lopni, mintha a boltba mennének, már fényes nappal is. A rendőr meg azt mondta, hogy értsem meg, nekik is élni kell valamiből. Azt mondják, hogy Romániából járnak át. Mi lesz itt, ha még a határ is megszűnik?
A helyzetük egyre reménytelenebb, abban mind egyetértettek. Hogy mit lehetne csinálni, hogy jobb legyen, azt csak egy embertől hallottam:
– Új földosztás kellene, meg támogatás ahhoz, hogy talpra álljunk, nem segélyek meg közmunka, mert attól még örökre koldusok maradunk.
Felül kellene vizsgálni, mit kezdtek az urak a megszerzett javakkal, aztán aki csak spekulált, attól visszavenni! Legfeljebb azt a pénzt visszaadni nekik, amit befektettek.
Hallgatósága bólogatott, de csak illendőségből. Megöregedtek, nincsenek gépeik, meg nem is értenek a modern gazdálkodáshoz. Nincs rájuk szüksége senkinek. Érzik, hogy sorsuk, jelenük és jövőjük már mások kezében van.
Idős tanítóm mondta a kórházban, jól tudva azt, hogy csak napjai vannak hátra: „Bolondságnak tűnik, de nem bánom, hogy meghalok. Nemcsak azért, mert lényegében már régen egyedül vagyok, hanem azért is, mert ez a világ mindenben az ellenkezője annak, amit az emberi életről tanítottam, és amiért érdemes volna élni.”
Milyen életük lesz azoknak, akik most fiatalok, ha itt maradnak? A jövő latolgatásából kialakult kép a lassú nemzethalál egy lehetséges útját körvonalazza.
– A majdani Békésben 30-40 év múlva már csak 5-6 elviselhető város lesz, amelyik elzárkózik a környező nyomorúságos világtól. Ahogyan a középkorban volt, majd ekkor is egyenként értékelik a betelepülni akarókat, a szegényekre nem lesz szükségük. Nem építenek városfalakat, de saját csendőrségük lesz, ami mindent felügyel – fejtegeti egykori iskolatársam.
A közeli főiskolán a hallgatókat kérdezték, milyen jövőjét látják ennek a vidéknek. „A falvak többsége elnéptelenedik. Csak egy-két gazdag család él majd ott a munkásaival meg a fegyvereseivel, mert a közbiztonság megszűnik, vagy már meg is szűnt.” „A vidéket szervezett rablóbandák tartják rettegésben, amelyek mindent elvisznek, aminek értéke van.” „Az állam lényegében már ma is a gazdagok kezében van – azt tesznek polgármesterré meg képviselővé, akit akarnak, de mind az ő szolgáik. Az állam majd rájuk biz mindent, az adószedéstől a kisebb büntetésekig, mert itt nem lesz valódi hatalma.” „Nem lesz többpártrendszer, sőt semmilyen párt, legfeljebb a látszat kedvéért. Minden a gazdagoké lesz, még jobban, mint régen volt.” „Ez az ország már nem a miénk, hanem a gazdagoké – mi csak a rabszolgáik vagyunk, vagy már annak sem kellünk. Aki emberként akar élni, annak el kell innen menni, mielőbb.”
A beszélgetések 2013-ban voltak. Vajon igazuk lett? Az azóta eltelt idő megadta a választ.
A rendszerváltáskor még a közepesen fejlett megyék közé tartozó Békés mára a sereghajtók közé, gazdasági és társadalmi zsákutcába került. Bár potenciális erőforrásait tekintve (kőolaj, földgáz, termálvíz, kiváló termőföldek, szorgos nép) a kutatók szerint az országban a 4. legjelentősebb, annak hasznát mások és másutt fölözik le. Az itt élőknek nincs esélye arra, hogy a XXI. század emberéhez méltó életet élhessenek. A sarkadi kistérségben 2014-es adatok szerint az egy lakosra jutó éves nettó jövedelem 419 654 forint volt, ami már afrikai nyomorszintet jelentett. Sokan éltek az átlagnál jobb körülmények között, de mások máról holnapra tengődtek, és a helyzetük lényegében azóta sem változott.
A hivatalos adatok szerint 2000 és 2019 között a megye népességfogyása -17,5 százalék (az országos adat - 4,3 százalék), a perifériákon lévő települések akár a felét is elvesztették egykori lakóiknak. Még a legélhetőbb város, Gyula népessége is csökkent. Mivel az anyagi helyzet mindennel összefügg, leállt a lakásépítés (a sarkadi járásban 95 százalékkal csökkent), 26,5 százalékkal csökkent a főállású pedagógusok, 15,4 százalékkal a háziorvosok aránya. A városoktól távolabb eső „zárvány” településekben mára a XIX. századra emlékeztető viszonyok jellemzőek.
Kik ezért a felelősök? Könnyű azt emlegetni, hogy maga a társadalom, amelyik évtizedek óta olyan képviselőket és vezetőket választ, amilyen ő maga – felkészületleneket, engedékenyeket, saját érdekeiket követőket. Az alapvető gond ennél mélyebben, annak a totális konzervatív államberendezkedésnek az újraépülésében rejlik, amelyik felülről lefelé vezérli a gazdasági-társadalmi rendszer működését és az élet minden területét. Ebben nemcsak nem szükséges, de nem is lehetséges az önálló gondolkodás, még a mindenkori kormánypárt képviselőinek sem. Csak saját érdekeiket követhetik - követik is.
Bár emlegetik, hogy alulról építkezve lehet feltárni a települések rejtett belső erőforrásait, integratív fejlesztési stratégiára van szükség, mint Franciaországban, a valóságban nem ez történik. Nehéz is lenne, hiszen a falvak mára elveszítették azokat az önálló egzisztenciájú, művelt csoportokat, amelyek bármilyen változás szellemi erőforrásai voltak, vagy lehettek volna. A korábbi rendszert erősíti fel az uniós pályázati rendszer is, amely elsősorban az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek fejlesztési elképzeléseit támogatja, de az egybetartozó térségek közös érdekei, a jövő iránti felelősség tudata háttérbe szorulnak.
Kívülről nézve megszépültek a vidéki városok és falvak is, de ez olyan, mint amikor a halottat kifestik, hiányzik az életerő. Hogy a perifériává vált területeken élő többszázezer ember életesélyhez juthasson, ahhoz másféle társadalmi gondolkodás, egy olyan valódi nemzeti felelősségtudat kell, ami generációk óta hiányzik a magyar politikából.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.