Nemrégiben egy társaságban rosszallásomat fejeztem ki Benjamin Netanjahu úgynevezett igazságügyi reformja miatt, melyet elsősorban kabinetjének szélsőjobbos tagjai kedvéért erőltetett át az izraeli törvényhozáson – az ottani, szabadságszerető társadalom széles körű tiltakozása ellenére. Megemlítettem, hogy a közvélemény figyelmét e gyalázatról elterelendő, „Bibi” még egy harmadik intifádát is megpróbált kiprovokálni újabb ciszjordániai zsidó telepek létesítésének engedélyezésével, illetve palesztin menekülttáborokban végrehajtott katonai rajtaütésekkel. Ezen a ponton egyik vitapartnerem már arról érdeklődött, vajon nem szenvedek-e krónikus antiszemitizmusban.
Válaszul egy olyan hazai személyiség megnyilatkozásából idéztem, aki ma Magyarországon úgyszólván a legfőbb autoritásnak számít. Tíz esztendővel ezelőtt ugyanis éppen Orbán Viktor jelentette ki a Jediót Ahronót című izraeli napilap riporterének: „Világossá kell tenni, hogy ha az Izrael iránti kritika túllépi a racionalitás határait, az már antiszemitizmus. Azonban, ha bármilyen logikus érvünk van Izrael bármely kormányának politikájával kapcsolatban, jogunk van elmondani azt.”
Gyanítom, hogy hazánk miniszterelnöke a bajtársiasság jegyében ma már szívesen megfeledkezne fentebb idézett szavairól, hiszen a populista izraeli akarnok az orbáni állampárt által elfogadott homofób törvényt sem volt hajlandó a minap elítélni, nyilván szolidaritása jeléül. Kölcsönkenyér visszajár. A Netanjahu-kormányt még az antiszemita felhangokkal járó magyarországi Soros-kampány sem zavarja – miért is zavarná, hiszen újabban a nyíltan Izrael-ellenes, holokauszttagadó Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) irányába is gesztusokat tesz. Pedig Orbánnak igaza volt: nem beszélhetünk antiszemitizmusról a külföldről érkező kritikák kapcsán például akkor, ha az éppen aktuális jeruzsálemi kabinet megtiporni készül saját népének szabadságjogait.
Az izraeli biztonságpolitika bírálata sem keverendő össze a zsidóellenességgel. 1979 szeptemberében egy amerikai műhold észlelte, hogy az Atlanti-óceán déli részén atombomba robbant, holott a tizenhat évvel korábbi, bár a zsidó állam által nem aláírt atomcsendegyezmény ezt kifejezetten tiltotta. Szakértők hamar arra a következtetésre jutottak, hogy a detonáció Izrael és Dél-Afrika közös nukleáris programjának eredménye volt. Nem mondható, hogy az ezt követő nemzetközi felháborodás antiszemitizmusból fakadt volna. Vagy említhetném a többször Nobel-békedíjra jelölt izraeli pacifista, Mordechai Vanunu esetét is, aki 1986-ban a világbékét szem előtt tartva nyilvánosságra hozta hazája eltitkolt atomprogramját. A Moszad Rómában csapott le rá; hazahurcolták, jelenleg szinte minden jogától megfosztva tengődik Jeruzsálemben. Azok a neves személyiségek, akik szabadságot követelnek számára, aligha mind antiszemiták.
Orbán Viktor néhány éve már a kormánya által pellengérre állított Soros Györgynek üzente meg: nem bújhat a származása mögé. De a korrupciós vádaktól fenyegetett és a szélsőjobbal szövetkező Netanjahu sem kiálthatna antiszemitizmust, ha odahaza és külföldön is őtőle féltik az izraeli demokráciát.
