„Honvéd banda, szól a Stefáni, szól a Stefánián. Oly jó rózsám erre bokázni, erre bokázni ám.” Vasárnap délután háromszáz tagú alkalmi kórus harsogta Ábrahám Pál Viktória című operettjének slágerét Zalaapátiban, a községháza mellett sátorban. Az 1600 lelkes falu ugyanis 13. alkalommal adott otthont a Katonadal Fesztiválnak. Hiába izzasztotta meg a publikumot a kánikula és a ponyva alatt megszoruló levegő, a Stefánián masírozó honvédbanda indulójának nem lehetett ellenállni, dalolni kellett teli torokkal mindenkinek.
Az eset még vagy százszor megismétlődött. Alighogy felhangzott a színpadon az „Édesanyám, kedves anyám csak az a kérésem” – átírt formájában a Fradi-pályán is bejáratott dal – már mindenki folytatta, hogy „magyar ruhát, magyar ruhát csináltasson nékem…”
Amikor meg abba kezdett bele egy fellépő dalkör, hogy „Ez a vonat most van indulóban” nemcsak daloltak, de könnyeztek is tucatnyian, mire a nóta odaért, hogy „A belseje fel van virágozva, A belseje sárgára, leszerelő öreg bakák számára, Mennek haza végleg szabadságra”.
Mert katonaélménye mindenkinek van. Annak is, aki nem volt katona. Mert annak meg valakije volt az, apja, nagyapja, fia, testvére, cimborája, férje, kedvese.
De a katonadalokat énekelni élmény nélkül is jó, a ritmusuk elsodorja az embert, a dallamuk meg – még ha néha végtelenül együgyű is – befészkeli magát a szívünkbe.
Talán erre a tuti sikerre is ráérezhetett a zalaapátiban élő Németh Lajos, amikor másfél évtizede felvetette, hogy rendezzen a falu Katonadal Fesztivált. Bár ő utólag azzal magyarázta kezdeményezését, hogy minden falunak volt már valamilyen népünnepe, akadt bor-, pálinka-, hal-, pörkölt-, kolbász-, rétes-, dödölle-, gőzgombóc és ki tudja még milyen fesztivál, s neki elege lett abból, hogy Zalaapátinak nincs ilyenje, hát, kitalálta: nekik legyen katonadal-ünnepük. És lett. Azóta is van, csak a koronavírus hibernálta a fesztivált, de feltámadt, él, virul.
Németh Lajos – elvitathatatlan érdemeiért – vasárnap a falu díszpolgárává avatták. Az elmúlt húsz évben Apáti csak két polgárát – plébánosát és háziorvosát – tüntette ki ezzel a címmel, a Tuti becenéven emlegetett zenész harmadikként lett érdemes a díjra. A 77 éves férfiról tudni kell, hogy főállásban főleg fémforgácsolóként dolgozott, ám emellett tangóharmonikázott, és mindig volt valamilyen zenekara, amivel fellépést vállalt. 1992-ben létrehozott egy hattagú harmonikazenekart, s ez a népdalokat, nótákat, sanzonokat és operettáriákat játszó banda egyre gyakrabban muzsikált katonazenéket. 160 ilyen dalt tud a csapat, van köztük kuruckort idéző, 48-as, első- és második világháborús. A kitüntetett zenésznek felvetettem,
mi van a népidemokrácia katonanótáival, azokat ildomos-e ma játszani. – Miért ne lehetne? – kérdezett vissza. – Azok is őriznek egy kort. Dalolni azokat is remek. Azt például, hogy „Hejj, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy.” Vagy a Gyévuskát, azt nem is tudom, hány országban éneklik saját szöveggel.
Itt tartottunk, amikor a színpadon az egyik hagyományőrző csoport belefogott a Katyusába. Egyből százan énekelték, hogy. „Súgd meg annak a büszke katonának, szép Katyusa mindig hazavár”.
A fesztiválon fellépő huszonegy dalárda kivétel nélkül amatőr együttes. Kérdezgettem tőlük, mi vitte őket a katonadalok felé. A Nagyatádi Fegyelmező Zászlóalj Nyugdíjas Klubja onnan kapta meglepőnek látszó nevét, hogy a városban valaha volt egy fegyelmező zászlóalj, ahol az elítélt sorkatonák töltötték le büntetésüket. Húsz éve megszűnt a nagyatádi dandár, s vele együtt a „futkosó”, s a negyven-ötvenévesen nyugdíjazott katonák nem tudtak mit kezdeni magukkal, ezért alakítottak egy klubot. Ott tévéztek, beszélgettek, kártyáztak, közösen elvoltak. Aztán látva, hogy indul egy nyugdíjas „Ki Mit Tud?”, úgy gondolták, hogy ők is megpróbálkoznak, és énekelni kezdtek. Ma 18-an vannak, de szinte minden nap találkoznak, és rendszeresen fellépnek. Egy helyi szállodában kéthetente adnak műsort.
A zalaegerszegi Szivárvány Dalkör 1998-ban alakult a város egyik nyugdíjas klubjában. A dalárda tagjainak többsége asszony, egyikük, az egykor bútoráruházban dolgozó Bérczes Tivadarné ennyit mond:
– Jó dalolni, a dal felszabadít.
Kérdezem őt és társait, hogy miért kevés a férfi a kórusokban, mire ők azt felelik, hogy a férfiak valahogy nem állnak rá, mintha szégyellnék, hogy ilyennel foglalkozzanak. Meg hát azért is van kevés férfi, mert ők hamarabb meghalnak. Lehet, hogy épp azért halnak hamarabb, mert nem énekelnek, teszi egyikük hozzá.
Az egerszegi kórus vezetője a gellénházi Kulcsárné Csejtei Marianna, akinek hat kórusa van, és közülük ötöt benevezett a fesztiválra. Ő így érvel a közös éneklés mellett:
– Egy közösséghez tartozni jó. A kórus egy közösség, ahol azzal foglalkozunk, amit szeretünk. Van olyan kórusom, ami már 30 éve együtt van. Ez nagyszerű dolog.
A fesztivál egyetlen professzionális együttesének, a veszprémi légierő zenekarának a tagjait is megpróbáltam megszólítani, de hiába, mert ők parancsnokaik engedélye nélkül nem nyilatkozhatnak. Mellesleg az ő esetükben kíváncsi lettem volna arra is, hogy időnként szolgálnak-e hangszer helyett fegyverrel? Az egyik fellépő kórus tagjaitól ugyanis azt hallottam, hogy 2015-ben, amikor tetőn volt a menekülthullám, akkor a hivatásos katonazenészeket is a kerítésépítéshez vezényelte a honvédelmi miniszter. Feltettem a kérdést, hogy igaz-e ez, de ők csak rázták a fejüket, és nevettek. Hogy azért mosolyogtak meg, mert butaságot kérdeztem vagy azért, mert valóban megtörtént a komikus vezénylés, arra talán sosem kapok választ.
A veszprémi zenekar a legnagyobb tetszést talán akkor aratta, amikor eljátszotta a Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország című dalt. Kevesen tudják, hogy ez a háború után irredentának minősített dal Vincze Zsigmond és Kulinyi Ernő szerzeménye, s a zsidó szerzők miatt a nyilas időkben a dal tilalmi listára került. Kulinyi pedig – hazafias lelkesedést kiváltó dalszerzői érdemei ellenére is – a holokauszt áldozata lett.
A színpadon pillanatonként váltottak hangulatot az eljátszott nóták. „A bakának jól van dolga” – szólt a dal, majd már ezt hallottuk: „Istenem, istenem! Mi lesz most énvelem. Elvittek katonának, itt hagyom a babámat, fiatal legények számára.” Kicsit később meg már ez a kérkedés zúgott: „Ha kimegyek, ha kimegyek a nagy gyakorlótérre, jobbra-balra kacsintgatok, nincsen kislány, nincsen kislány ki utánam ne nézne…”
– A szívemből dalolnak – sóhajtott nagyot az 58 éves Rékasi Csaba, aki vadőrként dolgozik Zalaapátiban.
– Nagyon szeretem ezeket a nótákat – mondta meghatódottan a 82 éves Takács Zoltán. – A zalaegerszegi nyugdíjas klubbal jöttem el ide. Szeretek velük eljárni mindenhová. A feleségem 30 éve meghalt. Van két gyerekem, két unokám, de egyedül vagyok. Így nem. Havonta van nálunk bál, olyankor táncolok. Pedig nem tudok táncolni. Most meg énekelek. Pedig nem tudok énekelni.
