Úgy gondolták a Gyulai Várszínház idei, 60. évadján, hogy a Tószínpadon a Csinibaba című, a hatvanas éveket idéző zenés vígjátékban elhangzik majd Németh Lehel egykori, máig sokak által ismert slágere, a „Reszket a Hold a tó vizén, / színezüst lángot szór a fény…”, és ez majd több dallal egyetemben jól passzol a vár melletti csónakázótó miliőjéhez. Ám Novák Eszter rendező és Elek Tibor, a Gyulai Várszínház igazgatója tervezett, de a marcona időjárás áthúzta a számításaikat. Aznap délután Gyulán tombolt hatalmas vihar, így lehetetlen volt megtartani szabadtéren az előadást, ezért bevitték az Erkel Ferenc Művelődési Központba. Amúgy sem vagyok oda a Tószínpadért, mert bár megvan a hangulata, de a nézőtér és a színpad közé túl sok víz ékelődik, s így az első sorban ülők is viszonylag messze vannak a szereplőktől. Ez nem kedvez a színészek és a közönség kommunikációjának, nem véletlen, hogy jobbára csak zenés darabokat adnak ott elő. Kétségtelen, hogy a Tímár Péter által rendezett, és Márton Gyula által írt híres film színpadi változata ott is hatott volna, de jól működött a „művház” jókora nézőtere előtt is, ami igencsak megtelt a nagyváradi Szigligeti Színház – melynek Novák a művészeti vezetője – előadására. Ebben persze szerepe van az örökzöld slágereknek, köztük a Nagyváradon született Fényes Szabolcs dalainak, és a kedvesen bugyuta történetnek, amelyben egy háztömb lakói közül többen az első Ki mit tud?-ra készülnek – a győztes kijuthat Helsinkibe, így akár lelécelhet a nem is annyira vidám legvidámabb barakkból.
A sztori persze alapvetően vidám, s a zenés-táncos produkció fő célja a szórakoztatás, amit fényesen teljesít is. De azért tükröződik benne a kor, a régi és sajnos a mai is, amivel mind több a párhuzam, így anélkül, hogy ezt bárki erőszakolná, önkéntelenül is áthallások keletkeznek. A tömbbizalmi Simon bá’, akit a filmen Gálvölgyi János alakít parádésan, meg a Molnár Piroska által játszott felesége, Aranka néni a rendszer által meglehetősen elkötelezetten, árgus szemekkel figyelnek, és ádázul kevernek-kavarnak. Most ifj. Kovács Levente és Molnár Júlia formálják meg őket, szintén erőteljesen. De a többiek is azok, mert ebben a produkcióban tobzódnak a jó figurák, remek fazonok, melyek elegyéből kiváló színészi összmunka lesz, üdítő játékossággal, szenvedélyességgel, irigylésre méltó odaadással, kidomborítva, hogy milyen jó a társulat. Üde, friss, némiképp melankolikus, töprengésre is késztető, veszettül élvezetes előadás, amit imádott a publikum, és nagyvonalúan elnézte, ha valaki nem tudott tökéletesen énekelni vagy táncolni, mert annyira virgoncan sodró erejű a játék.
Ha a Csinibaba az elvágyódásról regél, Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája hatványozottan ezt teszi. Azt mondanom sem kell, hogy a Katona József Színház által 1998-ban tartott ősbemutató óta – pont húsz évig, négyszázhuszonháromszor adták – az elvágyódás mértéke sok esetben külföldre költőzéssé hatványozódva igencsak fokozódott. A darabban egy Bece nevű értelmiségi fiatalember, a feleségét is faképnél hagyva, minden különösebb terv nélkül nekiindul Portugáliába, mondhatni, világgá megy. Útközben kicsit megpihenve, szobát vesz ki az Irgács nevű faluban, ami az állóvíz, az Ady-féle magyar ugar megtestesülése. Itt összejön a kocsmáros lányával, aki szintén a csapszékben dolgozik, de menne el innen, ha egy férfi elvinné, kimenekítené, így Bece lesz a reménysugár. Mások is mennének, és iparkodnak az inkább csak a vágyálmok szintjén létező reménysugarakba mind esélytelenebbül belekapaszkodni.
Kiváló ötlet a zömében kocsmában játszódó darabot valóban egy krimóban adni. Bár a Red Hole Music Pub sokkal disztingváltabb hely, mint egy igazi, abszolút közösségi térként és a feszültségek kirobbanásának helyszíneként is szolgáló „vérbeli” falusi italbolt. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadásában két asztal a színészeké, a többinél a közönség ül. Tóth Árpád rendezése ütős. Elszabadulnak a temérdek vedelés által is szított, „löttyös” és mind mérgezőbbé váló, végül gyilkosságba is torkolló indulatok. Ebben az esetben is jók a figurák, ahogy remek az összmunka is.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Ábel. Rengeteg című előadásáról viszont én vágyódom el, annyira, hogy meglógok a szünetben, amit ritkán teszek. Tamási Áron gyönyörűséges nyelvű, Ábel a rengetegben című regényéből nem sikerült drámát csiholni, színpadi változata, bár lelkes, de eléggé feszültségmentes, számomra roppant unalmas szövegfelmondássá vált. Eredetileg a Száll a kakukk fészkére előadásával hívták a társulatot, de a főszereplő a lábát törte. Tavaly a Kisvárdai Fesztiválon láttam a produkciót, amit az elejétől a végéig igencsak élveztem. A Tóth Tünde által rendezett Ábel. Rengeteg-et, ami helyette érkezett Gyulára, minden odaadás ellenére fiaskónak tartom. Ellentétben a 497 című táncszínház performance-szal, a békéscsabai Tabán Táncegyüttes és az Aradi Kamaraszínház közös produkciójával, ami szintén abszolút beleillik az elvágyódás témakörébe. A történet szerint négy zenész, táncos 1908-ban jelentkezett a Touring Club de France által meghirdetett világ körüli gyaloglóversenyre. Román népdalokat, táncokat tanultak, hogy útjuk során saját folklórjuk előadásából éljenek meg. Ebből tíz évnyi világvándorlás lett. Harmati Patrik, László Richárd, Móricz Bence, Varga József hatalmas invencióval, elképesztő energiával, a test nyelvén való mesélőkedvvel – Farkas Tamás rendezésében/koreográfiájával – vannak jelen a deszkákon.
Visky András Caravaggio című drámájában a festő zseni, akit Balázs Attila valóban nagy formátumúan alakít, nem akarja betartani a világ szabályait, és egy idő után ki is iratkozik belőle. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Visky Andrej által rendezett produkciójában festőien zaklatott képek sorjáznak. A Csíki Játékszín Klamm háborúja című monodrámájában – Kai Hensel darabját Barabás Árpád rendezte – a Vass Csaba által játszott tanár azzal hajszolja öngyilkosságba diákját, hogy megbuktatja az érettségin. Ettől az osztálya „diszkvalifikálja”, kiközösíti, ő pedig végképp embergyűlölővé válik, s végül lelövi magát.
A Lackfi János verseire készült Lélekfitnesz a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában, Sebestyén Aba elsőrangú színészetével, Cári Tibor mélységekbe hatoló zenéjével tényleg gyógyír a léleknek. Nincs benne elvágyódás. Lélekemelő harmónia árad belőle. De jó lenne így élni! Csak ezt mostanában lesújtóan sokan megnehezítik.
