Hagyományosan azzal kellene kezdenem, hogy a sajtólibákat már a régi rómaiak is ismerték. (Nyomatékosan kérem a korrektort – ha ugyan egyáltalán van –, hogy a cikk címébe és az előző mondatban szereplő főnévbe ne javítson bele!) Ha viszont ragaszkodunk a tényekhez, akkor maradjunk annyiban, hogy ez a jelenség/átok, mármint a sajtóhiba, értelemszerűen csak Gutenberg óta létezik, hiszen például a kódexmásoló apácával, Ráskai Leával aligha eshetett volna meg, hogy mellényúl és a szedőszekrényből nem a megfelelő ólombetűt húzza elő és rakja a sorjázóba (szaknyelven: vinklibe), vagy pláne, hogy a szedőgép, netán a számítógép billentyűzetén téved el kissé az ujja.
A sajtóhiba oka ugyanis ez: nem a megfelelő betű kerül a szövegbe és a korrektor elnézi azt. Mint történt ama sokat emlegetett újságnál, amely közölte olvasóival, hogy „tegnapi lapszámunk (…) című cikkébe sajnálatos sajtóliba csúszott. A szöveg helyesen így hangzik (…) A sajóhubáért olvasóink szíves elnézését kérjük.” A nyomdász-újságíró legenda szerint egyszer egy újság impresszumában „Felelős szerkesztő Katona József” helyett az jelent meg, hogy „Félöles szőrkesztyű Katónak jó lesz”. De ez minden bizonnyal csak legenda. Az viszont tény, hogy valamikor a ’30-as években a román hatóságok egy hétre betiltották Marton Ernő Kolozsváron megjelenő Új Kelet című lapját, amely arról számolt be olvasóinak, hogy „Károly király seggel hazaérkezett Bukarestbe”. (Hogy félreértés ne essék: őfelsége reggel érkezett meg külföldi útjáról.) Martonnál sokkal rosszabbul járt Bodó Béla – a Brumi könyvek szerzője, akkor a Népszava olvasószerkesztője –, aki elnézte, hogy 1953. március 6-án lapjában az jelenjen meg, miszerint „a magyar nép mélységes megrendeléssel értesült Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről”. Ezért a hibát – nem esküszöm rá, hogy véletlenül – elkövető szedővel, Gerő Ákossal együtt Bodó Bélát az Államvédelmi Hatóság letartóztatta és csaknem fél évig fogva tartotta. (Mellékesen szólva, amikor a Sztálin megbetegedéséről szól hír megjelent a sajtóban, a diktátor már vagy huszonnégy órája halott volt.) Az ’50-es évek végén az is előfordult egy hazai kiadónál, hogy nem a korrektor figyelmetlensége, hanem épp ellenkezőleg, túlbuzgósága miatt kellett bezúzni egy már elkészült, kinyomtatott könyv egész ívét. Egy a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról szóló (az akkori magyar helyesírási szabályzat szerint mind a négy szót nagy kezdőbetűvel kellett írni) szentpétervári históriában a Trojickij (magyarul: Szentháromság) híd szerepelt. A túlbuzgó korrektor okosabbnak hívén magát a szerkesztőnél, ezt Trockij-hídra „javította”.
Jellemző sajtóhiba az is, amikor a szedő, illetve a mai online világban a szerző, nem mellészed, illetve -üt egy betűnyit, hanem egy szóban felcseréli a szótagokat vagy legalább a magánhangzókat. Ilyen kázus esett meg annak idején egy vidéki újsággal, amelyben az első oldalas helyszíni beszámoló címe az lett volna, hogy „Óriási pánik az izraelita nőegylet bálján”, de sajnos két magánhangzó felcserélődött… Nem a „nőegylet” szóban.
Manapság a szerkesztőségek zömét sajnos kevéssé izgatja, ha lapjuk hasábjain nem kivétel, hanem állandó vendég a sajtóhiba, a szerkesztői, korrektori figyelmetlenség. Ismerek olyan újságot, ahol heti rendszerességgel fordul elő, hogy egy idegen nevet egy cikken, de gyakran egy bekezdésen belül is kétféleképpen írnak. Hiszen kit izgat? Pozitív ellenpéldaképpen elmesélhetem, hogy valamikor 1947-ban a heti vásárok időpontját közölve a Friss Újságban (szerkesztők: Lestyán Sándor és Enczi Endre) egy sajtóhiba következtében egy nappal korábbra tették egy ilyen vásár időpontját. Egy olvasó levelet írt a lapnak, amelyben felpanaszolta, hogy emiatt fölöslegesen utazott a nagyvárosba a vásárra. A szerkesztőség nyilvánosan bocsánatot kért és postafordultával megtérítette olvasójának a vasúti jegy árát.
Nem a szó szoros értelmében vett sajtóhiba, de kétségtelenül a sajtó hibája, ha – mint egykor újságírói körökben nevezték ezt a jelenséget – leszakad a csillár. Történt ugyanis egyszer, hogy egy tapasztalatlan slapajt (gyakornokot) megbíztak azzal, hogy tudósítson a megyebálról. A fiatalember éjfél után fél egyig ott is volt a helyszínen, aztán a lapzárta közeledtével (akkoriban ugyanis – ma már hihetetlen! – az este 11 körül végződő futballmeccs eredményét nem a két nappal későbbi számban közölték az újságok) elunta magát, bement a redakcióba és leadta a tudósítást, amelyben részletesen ecsetelte, milyen nagyszerű volt a bál, hogyan ropták a táncot a hölgyek és az urak kivilágos kivirradtig. Ez aztán így is jelent meg az újságban. Csakhogy akadt egy kis bibi. Háromnegyed egykor, alig negyedórával az újdondász távozása után a bálteremben leszakadt a csillár. agyonütve három, megsebesítve további négy embert. Tanulság: nem szabad megtörténtként kezelni olyan eseményt, amely következzék be akár 99.9 százalékos valószínűséggel is, ám az anyag leadásakor még a jövő zenéje.
Viszont az is szigorú szabály (volt valaha), hogy nem szabad lemaradni eseményekről. Nem véletlenül volt az országos napilapoknak (ki hinné: jobb időkben egy tucatnál is több volt belőlük Magyarországon) két kiadása, egy vidéki és egy budapesti. A vidékinek a lapzártája valamikor este 10 óra előtt volt, hogy a nyomtatott lappal még elérjék az éjfél körül induló postavonatokat. A pesti kiadásba viszont, amelyet hajnali 2 vagy 3 óra körül kezdtek nyomni, még az éjfél után történt tűz- és balesetek is belekerültek. Sőt, ha az efféle rendkívüli esemény akkor történt, amikor a lapot már nyomták, leállították a rotációsgépet, áttördelték az első oldalt és immár a friss hírrel folytatták a nyomtatást.
A lapzártát az esti lapoknál is szigorúan be kellett tartani, hogy a rikkancsok az újságot nem sokkal dél után már árulhassák. (Az úgynevezett esti lapok ugyanis rendszerint kora délután jelentek meg.) Ha az újság későn került a standokra (szaknyelven: elúszott), akkor a konkurens lapok megelőzték, ami értelemszerűen nagy anyagi veszteséggel járt. Máig jól emlékszem egy ilyen szuper nagy úszásra. 1989-ben jelent meg Magyarországon az ’50-es évek utáni első, valóban független maszek újság, a Mai Nap című esti bulvárlap. Szülőatyja, első főszerkesztője, Horváth István tipp-top korszerű esti lapot hozott össze. Alighanem ez volt az első magyar újság, amelynek szerkesztőségében nem volt egyetlen írógép sem. A munkatársak számítógépen írták, szerkesztették a kéziratokat, adták le a tudósításokat, tördelték az újságot, amelyet azután levilágítva, egyetlen gombnyomással – mint ma mondanánk: online – lehetett elküldeni a jó néhány kilométernyire fekvő nyomdába. A hatalmas izgalommal várt első szám elküldésekor azonban valami műszaki gikszer következett be, és a már csak nyomtatásra váró újság nem jutott el a nyomdába, ezért szégyenszemre a hagyományos úton kellett eljuttatni oda. Hogy legalább ezt az utat (a Hungária körút egyik végéről a másikra) néhány perccel megrövidítsék, egy szirénázó, kék-lámpás motorkerékpárt vezető rendőrt bíztak meg a feladattal. A fiatal tiszthelyettest útközben halálos baleset érte és emiatt az Esti Hírlapon kívüli egyetlen esti lap valóban csak este került az utcára.
Végül visszatérve a sajtóhibákhoz, óhatatlanul is eszembe jut egy – bár kétségtelenül korrektori, mégsem klasszikus – sajtóhiba. Hihetetlennek tűnhet, de nem legenda: magam láttam. A vidéki napilapok az utolsó oldalukon, közvetlenül a kötelező, szószátyárnak igazán nem mondható impresszum („Szerkeszti a szerkesztőbizottság”) fölött adták mindig hírül, hogy az előző napon kik hunytak el az – akkor még nem vár-, csak egyszerűen – megyében. Nos, egyik lapunkban a felsorolás lezárásaképpen egy ízben ez jelent meg: „Kifingtak még: X. Y. szerkesztő és N. N. korrektor. (Az eredetiben valódi nevek. K. I.) Por a helyükbe, más a seggükbe.” A szedő, akinek bizonyára nem volt kétsége afelől, hogy az ugratásnak szánt „kiegészítését” észreveszik és törlik, nyilván meg akarta viccelni a korrektort. Az viszont bizonyára úgy gondolta, hogy a holtakat fölösleges bolygatni és a neveknél nem jutott tovább. A vicc túl jól sikerült.
