Be kell vallanom, én esküpárti vagyok. Hiszen mennyire másként végezné a munkáját az a pedagógus, akit a pálya előnyei és varázsa, a látványosan javuló körülmények mellett még az esküje is kötne. Nem, ez még nem a Harry Potter-univerzumban megszokott megszeghetetlen eskü lenne, mely bűbáj alól csak jelentős fájdalom és testi sérülés árán lehet kibújni. Nagyon meglepődnénk, ha Nemzeti Pedagógus Kar és a Magyar Rektori Konferencia által kidolgozott szövegben ne az ország, a nemzet, a jövő fiataljainak üdve kapcsán tennének fogadalmat a leendő tanítók és tanárok, ezeket szem előtt térve ígérnék meg örök szolgálatukat. Miközben mindannyian tudnánk, hogy mindez valójában azt jelentené, hogy Orbán Viktor követésére esküdnének fel, hiszen ő áll egyszemélyben a nemzet és minden más gyűjtőfogalom (lásd még: magyar emberek) mögött. És innen már csak egy ugrás az esküszegés beemelése a Büntető Törvénykönyvbe, a vármegyék és a főispánok szellemében, pellengérrel vagy botütéssel fenyegetve a pályát elhagyó renitenseket.
De bűn lenne megállni itt. Hiszen annyi elégedetlenkedő szakma akad még, amely szinte ordít a minden elrendező eskü után. Miért ne tehetnének fogadalmat az írók vagy az újságírók? Előbbiek szentül bizonygathatnák például, hogy nem írnak rossz műveket. Ez kétszeres hasznot is jelentene. Egyrészt nem terhelnék az olvasót felesleges üzeneteikkel, másrészt amúgy sem kapnának rá támogatást, ahogy azt Demeter Szilárd a minap kijelentette. Azt már ne bolygassuk, hogy kinek lenne ilyen tévedhetetlen értékítélete, vagy azt a logikai akadályt sem, hogy egy műről általában a megírása után derül ki, hogy rossz, és nem akkor, amikor a megírására pályáznak. Persze a tévedhetetlen testületek már a szinopszis elolvasása vagy csak puszta érintése alapján ki tudják szúrni a nemzet szempontjából vállalhatatlan alkotásokat. Ne becsüljük alá mások képességeit, főleg ha ők osztják a (köz)pénzt – akár ez is lehetne a belátó eskü része.
Az újságírók meg azt ígérhetnék meg ország és világ lába előtt, hogy nem, soha többé nem írnak és nem osztanak meg fake newst, kimódolt lódításokat. Például eleve annak számítana egy politikust korrupcióval vagy hazugsággal hírbe hozni, hiszen be kell látnunk, hogy a köz szolgálatát oly sokféle módon lehet díjazni. Az esküt letevő zsurnaliszta megfogadná, hogy nem tesz fel kérdést, nem keres ellentmondást a készen kapott válaszokban, csupán átengedi magán, ahogy a forrás kristályvize zubog át a szűrőn. Kétes szavaival nem ver éket a nemzet és annak odaadó bürokratái közé. Nem terjeszti a mételyt. (Ezen a részen az érzékenyebb újságírók elpityerednének.)
És akkor még nem beszéltünk a vízvezeték-szerelőkről, az adóellenőrökről vagy az italt köztudottan oly szűkmarkúan mérő pultosokról. Micsoda távlatok nyílnának meg hirtelen. Az önbelátás és önkorrekció országa lennénk, mert a legnagyobb bűn eztán az eskü elárulása lenne. Ki gondolna ezek után a bérekre? Csak úgy zengenének az utcák a sok tiszta hangtól: Isten engem, úgy segéljen! És természetesen ekkor is Orbán Viktorra gondolnánk.