Absztrakt festészetben nincs két ugyanolyan alkotó. Mindenki máshogy fogja meg az ecsetet, és máshogy dolgozik vele. Ahogy két ember eltérően gesztikulál, úgy az absztrakt festőknek is eltérőek a gesztusaik – magyarázza Baráth Áron festőművész. Aztán a műtermének falán megmutatja a képeit, melyeken a festék olyan hatást kelt, mintha éppen most húzták volna végig a vásznon, vagy mintha le akarna csurogni a padlóra. Az ablak melletti szekrényen pedig csak úgy sorakoznak a mindenféle festékes tubusok és festőeszközök, melyek közt találni partvist, szivacsot, kefét és ipari ecsetet is. Áron a képeket egy különleges módszerrel alkotja meg.
A vásznakat először egy pumpás növénypermetezővel fújja be több rétegben a saját keverésű pigmentjével, mígnem fátyolszerű lesz a kép. Amikor az anyag megszárad, következik a záróakkord: a művész a földre helyezi a vásznat, majd hirtelen mozdulatokkal felviszi rá a gesztusokat. Ehhez viszont megfelelő hangulatba kell jönnie, ezért előfordul, hogy napokig nem nyúl a képhez, mígnem egyszer csak elkapja a pillanat, és akár többet is elkészít. – Ilyen esetben minden passzol.
Jók a fények, jó a hangulatom, nem zavar semmi, és csak a mű létezik. Ilyenkor őrült adrenalin van bennem. Még táncolok is a kép körül. Főleg a nagy vásznaknál. Ha pedig jól sikerült a mű, akkor magamhoz sem térek.
Órákra elfelejtem a valóságot.
Hátrahagyni Újvidéket
– Újvidéken nőttem fel a nyolcvanas években, olyan környezetben mint egy mesében. Apámmal, Baráth Ferenccel, a híres plakátművésszel gyakran jártunk át a helyi értelmiségiekhez, akik közül egyesek lakásának falai roskadoztak a műtárgyaktól, ahogy a miénk is – mondja a művész. A Duna mellett egy zöld övezetben laktak egy panelben, ahol néha nagy ricsajt hallottak az épület előtt. – Ilyenkor kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy roma rezesbanda játszik alattunk, mi pedig dobáltuk nekik pénzt. Másnap egy férfi jött medvével, aki táncolt előttünk. Neki is dobáltuk az aprókat – idézi fel Áron, aki a mai napig hallgatja a balkáni roma zenét.
1991-ben aztán kitört a délszláv háború, mely felforgatta az ország életét, ahogy Áron családjának mindennapjait is. – Emlékszem, az egyik barátommal beszéltem telefonon, amikor a vonalban hallottam, hogy bombázzák a várost – mondja a művész, aztán említ egy másik esetet is. – Keresztapám nagy pecás volt, éjjelente kijárt dobálni a vízre. Ő twistert használt, azzal próbált harcsát és süllőt fogni. Emlékszem, rengeteget fogott. Egy idő után viszont azon kezdett aggódni, hogy a Dunában már talán holttestek úsznak. Onnantól fogva nem ment pecabottal a víz közelébe.
Áron családja 1993-ban határozott: ekkor költöztek fel Budapestre, hogy új életet kezdjenek, főleg mert Újvidéken ellehetetlenült a kulturális miliő. A tizenéves fiú pedig élvezte a fővárosi létet, mivel akkoriban szeretett deszkázni, így hamar barátokra lelt. – Velem ellentétben a bátyámnak honvágya volt, én viszont sikeresen akklimatizálódtam. A gimnáziumban azonban nagyon rossz tanuló voltam, csomó tárgyból sikerült megbuknom, de rajzból szétszedtem a többieket. Egyik órán húsz perc alatt lekrokiztam egy drapériát, míg a többiek azt órákon át rajzolták. A tanár ki is rakta a művemet a táblához, mondván itt van az etalon.
Az iskolából Áront viszont kirúgták, de időközben felvételizett a Kisképzőbe, ahol végleg beleszeretett a művészetbe. Az érettségi évében nem volt kérdés, hogy jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolára, ahová elsőre felvették grafika szakra.
Konyha vagy műterem?
Áron az egyetemen szinte megállás nélkül alkotott, esténként már a portás kopogtatott a műterem ajtaján, hogy ideje hazamenni. A művész aztán úgy határozott, kibérel magának a közelben egy tetőtéri lakást, ahol végre szabadon alkothat hatalmas vásznakon. – Még diákhitelt is felvettem, hogy tudjam fizetni a szállást. Megérte, mert a műtermem olyan volt, mintha egy filmben lettem volna.
A festő rövid időre szakácsként is kipróbálta magát: a budapesti Corvin Áruház aljában található Jelen nevű kávézóban kezdett dolgozni, ahol egy szerb és egy magyar-chilei séf mellett délszláv fogásokat kezdett készíteni. – Amikor a kollégáim meghallották, hogy egy képzőművész jelentkezett szakácsnak, alig hittek a fülüknek. El sem tudták képzelni, hogy mit fogok majd csinálni a konyhában – meséli Áron, aki végül úgy fordult a konyhaművészethez, akár a festészethez, vagyis elkezdett kísérletezni az alapanyagokkal és az arányokkal is. A vendégek körében pedig a fogásai nagy sikert arattak, mint az aszalt szilvás kacsamájpástétom vagy a vörösborban párolt, kakukkfüves marhanyak. A művésznek viszont idővel döntenie kellett, hogy a gasztronómiát vagy a festészetet választja, ő pedig az utóbbi mellett voksolt.
Nyitottan a világhálóra
A művész a közösségi médiával a diploma után kezdett ismerkedni – még a bátyja segített neki regisztrálni az iWiW-re, melyre Áron profilkép helyett az egyik absztrakt festményét töltötte fel. Az oldalon hamarosan megkereste egy férfi, aki vásárolt is tőle, így a művész kezdte megérezni, hogy az interneten akár népszerű is lehet. Mindez azonban csak évekkel később következett be, amikor szintén a fivére ajánlására regisztrált az Instagramra. Nemsokára megtalálta Áron profilját az Abstract Mag nevű online platform, mely posztolta az egyik képét. – Emlékszem, bekapcsoltam az Instát, és láttam, hogy csak úgy özönlenek az oldalamra a követők. Néztem is, hogy mi történik. Konkrétan nem győztem követni az embereket – emlékszik vissza. A platform aztán üzent is neki, hogy küldje el négy képét az Egyesült Államokba, hogy azokat értékesíthessék. – Két héten belül le is csapott az egyikre egy műgyűjtő Tennessee-ből. A probléma csupán az volt, hogy nem tudtam, hogyan kell tengerentúlra postázni a képet, és még bankszámlával sem rendelkeztem. Akkor még teljesen zöldfülű voltam – emlékszik vissza. Egy ismerőse aztán kiművelte őt, nemsokára pedig magánemberek kezdték keresni, majd egy galéria Miamiban kiállította a képeit.
– Ekkor tettem fel magamnak a kérdést: mi, huszonegyedik századi emberek tényleg a virtuális valóságban élünk? Tőlem ugyanis az online világ régen teljesen távol állt, hisz én még az iWiW-től is irtóztam. Idővel viszont rájöttem, hogy a virtuális létezésből nem vonhatom ki magamat, hisz az már az életem részévé vált.
