Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Sorozatom 26. része ez, s nem véletlen, hogy a 26. részben éppen Petőfi Sándor kerül sorra, elvégre ez a költőnek és marketingszakembernek zseniális, emberként azonban vélhetően elviselhetetlen, öntelt és nagyképű férfi mindössze 26 évet élt. Huszonhat év! S ebből mindössze pár év, amit az irodalomban kifejtett, s ezzel a pár esztendővel örökre beírta nevét és költeményeit nemcsak a magyar irodalom mindenkori történetébe, de a kollektív magyar emlékezetbe is.
A magyar olvasó számára Petőfi személye és a költészet fogalma egy és ugyanaz. Ha költőt („igazi” költőt) képzelünk magunk elé, akkor Petőfi idealizált képét látjuk magunk előtt, amely idealizált kép kialakításán, mi tagadás, Petőfi meglehetősen sokat dolgozott. Elvégre ő maga volt az, aki a Petőfi nevet (mint brandet) felépítette, méghozzá tudatos, aprólékos munkával, szakértelemmel és odafigyeléssel. Nem hagyta, hogy e márkanéven folt essék. Azonnal megtorolta a személyére és költészetére tett, általa negatívnak vélt célzást, legártatlanabb megjegyzést, kritikát is – egyszóval mindent megtett azért, hogy még a barátai is sorra elforduljanak tőle. Petőfi a „petőfiségben” nem ismert tréfát, a „petőfiség” volt az ő privát küldetése, missziója és lételeme. Amivel amúgy semmit sem ért volna el, ha nem lett volna elképzelhetetlenül hatalmas költői tehetség. Az ő példája mutatja: az irodalmi önteltség, önhittség és (el)hivatástudat mit sem ér, ha nincs mögötte teljesítmény. Márpedig az ember (az olvasó) csak bámul, hogy ez a huszonéves „kölyök” írásban mi mindenre képes volt.
A pandémia alatt volt rá időm, és az Arcanumon végigolvastam az 1830-40-es évek fordulóján megjelent magyar lapokat annak érdekében, hogy tisztában legyek vele: miféle költői világba robbant bele (pontosabban miféle költői világot robbantott szét) az üstökösként való feltűnésével Petőfi Sándor.
S azt kell mondjam: az állam leesett.
Persze, az ember megtanulja, hogy Petőfi az elődeitől merőben elütő, eredeti, sajátos költői hanggal jelent meg a magyar irodalomban, de egészen más ezt a mondatot tankönyvben elolvasni, mint a saját szemünkkel tanújának lenni. A korabeli lapokban olvastam, olvastam és olvastam a XIX. századi zöngeményeket, hazafias ódákat, himnuszokat, szerelmes zengedelmeket, majd elérkezett az 1840-es évek első fele, és egyszerre csak, mint egy bomba az égből, lecsapott Petőfi.
Nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek.
Olyan szavakat, kifejezéseket, fordulatokat használt, mint senki más előtte. Ráadásul ez a nyelv egyszerű volt, mint egy fehér vászonlepedő. Tiszta, egyszerű és természetesen: gyönyörű. Mert ravasz dolog ám a Petőfi természetesnek ható egyszerűsége, vagy az ő egyszerűnek látszó természetessége. Egyszerűnek tűnik, de tessék csak utánacsinálni – nem fog menni. A virágos mezők éppen olyan „egyszerűek” és „természetesek”, mint a legszebb Petőfi-versek. Ha messziről nézzük a mezőt, csak egy rét, de ha közelebb megyünk, akkor látjuk, hogy mily sokféle kicsiny világból, mikro-ökoszisztémából, bonyolult élő rendszerekből áll össze ez a bizonyos egyszerűnek látszó élet. A jó Petőfi-vers éppen ilyen. In medias res! Bele a közepébe egy jól sikerült természeti képpel, aztán úgy kibontja ezt a természeti képet, mint a rózsa a szirmait: egyszerűen, természetesen, gyönyörűen és utánozhatatlanul.
Bevallom, ahogy öregszem, egyre inkább a korai Petőfi-versek tetszenek (de hát milyen furcsa dolog egy 26 évesen meghalt gyerekember első verseit korainak nevezni, hiszen az élete utolsó esztendejében írott költeményei sem voltak „kései” művek). Mondom, jobb szeretem a „kezdő” Petrovics-Petőfit, mint a magától eltelt, önhitt és saját magát csalhatatlannak hívő 1848-as, nagy Petőfi Sándort.
Belegondolni sem lehet, hogy ha ez a kibírhatatlanul elviselhetetlen ember megéri a negyvenedik életévét, vagy megéri az 1867-es kiegyezést, akkor micsoda verseket írt volna… Uramisten! Börtönversek Petőfitől… Hiszen alighanem börtönévek vártak volna rá 1849 után, mivel Bécs nem akart volna belőle mártírt csinálni azzal, hogy kivégezteti.
Vagy micsoda verseket írt volna a tengerről, ha 1849 után száműzetésbe kényszerül, és elutazik az imádott Franciaországába… S milyen nagy verseket írt volna a fiához, Petőfi Zoltánhoz: tanulságos, okos, de őrült költeményeket egy őrült világról, ahol azok csókolgatják Ferenc József kezét, akiknek a barátait és eszmetársait ugyanez a kéz küldte vérpadra… Milyen dühödt nekirohanásokat intézett volna egykori barátjához, Jókaihoz, hogy Ferenc József parlamentjébe be merészelt ülni…
De hagyjuk az álmodozást – inkább örüljünk Petőfi költészetének, ennek az utánozhatatlan tüneménynek. Csodálatos a magyar nyelv és még csodálatosabb, hogy nyelvünk egyedülálló szépségéhez ez az őrült ember néhány év alatt mily sokat tett hozzá. Merci, mon fils, mondaná neki Bem, mire Petőfi persze ráordítana: neki egy áruló török pasa ne mondjon köszönetet…