Minden este háború volt a konyhában. Vacsora után Baka Béla megtörölte a szakállát, kibicegett a kamrába egy üveg pálinkáért, és komótosan elballagott a harmadik vagy a negyedik szomszédig. A kapu mindig nyitva, a ház pedig jól ismert terep volt számára. Nagyapám szorgosan töltögette újra kiürült poharaikat. A harmadik kupicáig napi teendőkről beszélgettek, nagyanyám közben rakodott, takarított, néha-néha ő is beleszólt. Aztán a negyedik fenékig után elkezdtek záporozni a történetek. Hogy amikor a fronton. Meg abban a csatában. És akkor lőttek. De az árokban. Így menekültünk meg. Mesélte hol fülig érő vigyorral, öreges, kínlódó nevetéssel, hol könnybe lábadt szemmel. A pír állandó volt orcáin, orrán burjánzottak a borvirágok. Tulajdonképpen nagyapám majdani arcának előfutára volt, talán ezért jöttek olyan jól ki egymással. Nagyanyám öblösen nevetett, szívből, ahogy néhány év múlva már képtelen volt. Már rendesen berúgtak, amikor apám hazaért a szomszédból.
Egyszer az udvaron labdázott, a szél átvette az irányítást a könnyű gömb fölött, és átfújta a kerítés túloldalára, a szomszédba. Apám nem tudta, mit tegyen, próbálta botokkal közelebb piszkálni, de sehogy sem sikerült. Az is megfordult a fejében, hogy átmászik, de félős gyerek volt, a szomszédéknak előkelő pesti rokonaik voltak, attól tartott, kiabálnak majd vele. Végül éppen kijött az Olga néni, aki azért óvatosan, nehogy koszos legyen a ruhája vagy a keze, visszadobta a labdát. Apám megköszönve hátat fordított, amikor a magányt pontosan ismerő, pártában maradt öreglány utánakiabált. Hazajött a Lali. Apám kérdőn nézett rá. A Farkas Lali akkor volt utoljára a faluban, amikorról még nem voltak emlékeik. Se neki, se apámnak, aki évekig egyedül épített sárból, kergette a kutyákat, csak a Lőrincz lányok hívták át néha magukhoz, de igazi fiúbarátja eddig a pillanatig sohasem volt. Olyan, akivel lehet botokból gyártott karddal vívni, akivel lehet saját maguk kitalálta jelekkel beszélgetni, olyan, akivel csínyeket követhetnek el. Olga néni a szórakozás végtelen lehetőségét zúdította most rá azzal az egy mondattal. Hazajött a Lali, gyere át játszani.
Lali Pesten lakott a szüleivel, jó iskolával, drága játékokkal. Az anyja igazi városi nő volt, igyekezett fiának mindent megadni, Lalit is az általa megszokott, nagyzoló életre nevelni. De az apja, Olga néni testvére ennek a falunak a porát hordozta csontjaiban. Lali is itt született, ezért nem tudta felvenni anyja stílusát, ezért hajazott mindenben az apjára, és ezért örült annyira apámnak, a falusi kisfiúnak, mert végre úgy érezte, az övéi között van. Lali apjának elege lett a nagyzolásból, abból, hogy a fia a kert fái helyett a hatodik emeleti lakások tetejét bámulva nő fel. Kijelentette, ezentúl minden nyarat itt töltenek majd. Olga néni szerint ennél jobb döntést nem is hozhatott volna, neki éppen arra volt szüksége, hogy a rokonok nagyvárosiasságából, előkelőségéből számára is jusson, rá is ragadjon valami.
Olga néniék apja, az Antal bácsi legendás alak volt a falu életében. Reggelente tömeg gyűlt a kapuja elé, mindenkit személyesen hívott oda. Kiosztott egy tálca pálinkát, aztán lehetett menni lovat állítani. Antal bácsi ugyanis addig hajtotta a tűző napon, a hóban, a fagyban Reményt, amíg az teljesen ki nem fáradt. Egy főutcányi ember kellett, hogy talpra segítse. Mikor már állt a ló, Antal bácsi hozta az abrakot, zabot, a falusiak pedig jóízűen röhögték. Ha valamelyik közbeszólt, Antal, nem most kellene adni ezt annak a jószágnak, hanem mielőtt összeesik, hangosan mordult rá. Nem tanácsot adni hívtalak ide, hanem lovat emelni. Remény valahogy kibírta az újabb napot, aztán kezdődött az egész ceremónia elölről. Farkas Antal Remény lova felugrott a kortes szóra, Farkas Antal nem lesz követ, lova megdöglik erre jövet, gúnyolódtak választásokkor. Csak akkor nem tudott már nevetni rajta senki, mikor öreg korában kileste, mikor nem figyelnek rá a ház lakói, és kiszökött az utcára. Már alig tudott menni, épp csak csoszogott valamennyit előre a kapuban. Hová megy, Antal bácsi, kérdezték az arra járók. Elmegyek Gércére, monda. Naponta visszavezették az ágyba, de az nem jutott eszébe többé, hogy mindvégig itt volt, hogy abban a szobában él, amelyikben megszületett, soha életében nem tette ki a lábát a faluból.
Olga néninek tehát kellett a fény, amit abból a nagy-nagy városból hoztak, talán maga sem gondolta, azért, ő is az apja cipőjében jár. Évtizedeket élt le az isten háta mögött, és pontosan tudta, még újabbak fognak eltelni ugyanúgy, mégis mindennap összekaparta magát, ahogy a falu népe reggelente a lovat. Ma talán megváltozik minden, ismételgette a tükör előtt. Azt hitte, a hazatérőkkel a változás is megérkezik, még talán a gondolattal is eljátszott, férjet talál magának, hiába múlt már el ötven. De itt ebben a korban a férfiak vagy házasok, vagy kocsmatöltelékek voltak. Olga néni pedig mégiscsak úrinőnek tartotta magát attól a pillanattól kezdve, hogy az apja halála után felszámolta az istállót, ólat.
A változás soha nem érkezett meg, minden úgy maradt, vagy az időtől, az ismétlődéstől még súlyosabb lett. De örömét lelte abban, hogy nyaranta élettel telt meg a ház. Ősszel apámnak adta a Lali által otthagyott játékokat, és még akkor is csak nevetett, amikor a tiltás ellenére a fiú páros, már kiegészülve a náluk pár évvel idősebb Bíró Imivel, az udvaron állandóan tüzet rakott. Ha pedig meglátták a közeledő felnőttek csoportját, amint éppen hazatértek a krumpliszedésből, Imi ötletére porozni kezdtek, hogy eltakarják a füstöt. Apám markába fogott, amennyit csak bírt, és megcélozta az eget. Száraz esőként hullottak hajába a szemek.
De a nagyszüleim is csak nevettek az állandó háborús nosztalgiája miatt Baka Bélán, aki valójában Bolla Bélának született, ők adták neki a háta mögött ezt a gúnynevet. Nevettek, miután elment, és fél liter pálinkától megrészegülve szomorúan hajtotta álomra a fejét. Az mégiscsak jó volt, hogy nem egyedül telt az idő, hogy rendesek voltak a szomszédék, amiért ennyit beszélgettek. De azt csak a sötétben suttogta el, talán csak magának minden este, hogy negyven évvel ezelőtt, ha nem tiltakoznak ellene a szülők, milyen jó lett volna az a házasság. Mert amikor összemosolyogtak Baka Béla távozása után a nagyszüleim, hogy már megint a háború, már megint a lövés, fogalmuk sem volt, hogy Baka Béla életében ez volt az egyetlen fontos esemény. Csak a megmenekülésére emlékezhetett vissza szívesen, ha már azt nem mesélhette el, mennyire szeretne nemcsak háromháznyit, de kilométereket, falvakat átsétálni, hogy megtalálhassa évtizedek óta nem látott Rózsikáját.
Horváth Florencia
2023-08-05 09:49:00 CEST
