„Nem mindegy, hogy Ogyesszának vagy Odesszának ejtjük” – tisztázza mindjárt az elején a szerző. De még mennyire nem! Az első ugyanis az orosz, a második az ukrán változat. A különbségtétel tehát manapság – nem túlzás – létfontosságú lehet.
A kétféle hangzás sorrendje egyszersmind Hetényi Zsuzsa emberi-tudósi eszmélkedésének metaforája is. Egyetemistaként, az 1970-es években az orosz irodalom, mindenekelőtt az Odesszában született Iszaak Babel írásművészete vonzotta a fekete-tengeri kikötővárosba. Itt igen gyorsan rá kellett döbbennie a szovjet félperiféria mindennapjainak civilizálatlanságára, a brutális szabadsághiányra. E korai élmények nyomán – a könyv szövegeinek tanúságaként – a szerző pályáját maradandónak bizonyuló kettősség jellemzi: miközben megőrzi az orosz irodalmi értékek iránti elkötelezettségét, sőt élethivatását is erre alapozza (egyetemi tanár, kutató, fordító lesz), egyre inkább elutasítja Moszkva folytonosan diktatórikus birodalmi törekvéseit.
A könyv műfaji szempontból is két részre bontható. Az első nagy fejezet gerincét a diákévekről, az ukrajnai ösztöndíjas részképzésekről szóló memoár alkotja. A visszaemlékezés legfelkavaróbb – a civilizációs deficitet elég meggyőzően példázó – epizódja, mely a szerző odesszai kórházélményeit idézi fel: „ez egy őrültekháza… Nyaranta hazaküldik a bolondokat, hogy helyet csináljanak a kolerásoknak” – mentegetőzik az elemi szakmai gondok miatt az egyik nővérke. Benti ruhaként valami rongyos lepedőt kap a beteg, tisztálkodásról pedig szó sem lehet. Megfelelő gyógyszer sincs, s amit adnak, azt fertőzött csapvízzel kellene bevenni. Jellemző továbbá, hogy amikor hősünk megkéri két szobatársnőjét, hogy némileg halkabban beszélgessenek, akkor a hangoskodók azonnal felcsattannak: „Pimasz külföldi! A Szovjetunió eteti az egész szocialista tábort! És az arab világot is! Azért éhezünk itt az egész életünkben!” Figyelemre méltó e replika minden átmenet nélküli durvasága, a xenofóbia és a felsőbbrendűségi tudat elegyének közönségessége.
A vallomásszerű Odessza-emlékirat jelentésgazdag hátteret nyújt a kötet második átfogó egységéhez, mely munkanaplószerűen számol be azokról az élményekről, tapasztalatokról, melyeket a szerző az ukrán menekültek önkéntes tolmácsaként szerzett. (A kötet második része tehát mintegy inverze az elsőnek.) Az utazásra – igencsak alapos okkal – kényszerülő nők és gyerekek empatikus segítése nagy lelki-érzelmi terheket ró az önkéntesre. Naponta szembesülnie kell a háború ártatlan áldozatainak mérhetetlen szenvedésével, az otthonukat elveszítettek kiszolgáltatottságával, az átélt szörnyűségek sokkjával. Persze, a menekültek is igen sokfélék, erre a szerző bejegyzései időről időre utalnak, de méltatlan lenne az óhatatlanul előforduló devianciák alapján megítélni őket.
A napló szerint a menekülteket fogadó-segítő civilek között is voltak nézeteltérések, tévedtek egy-egy helyzet megítélésében, munkájukban adódtak egyenetlenségek. De egészében véve kellő emberséggel, odaadással és a szükséges szakértelemmel kezelték a roppant méretű és mélységű humanitárius válságot. Amint viszont az állam – a szokott erőszakos stílusban – magához ragadta az ügyet, rögtön mindent áthatott a rideg bürokratizmus, a nemtörődömség, a kompetenciahiány, s így értelemszerűen minden ponton zavarok támadtak, s rohamosan közelített a pillanat, amikortól már szinte semmi sem működött.
A bejegyzések olyan kényes szakmai dilemmákat is felvetnek, melyek – a bennük megfogalmazódó elvek miatt – jóval tágabb érvényűek. Közöttük például azt, hogy az agresszió miatt a szakmai fórumokon valamiképpen büntetni kell-e az otthon maradt orosz kollégákat. Persze, a szerző tudja a legjobban, hogy kutatók, egyetemi oktatók sora vállal súlyos kockázatokat azzal, hogy a maga módján tiltakozik a háború ellen, hogy akár rejtetten is kifejezi ellenvéleményét. Kételyei ellenére mégis arra jut: „A bojkott és szankciók lényege, hogy nem mehet minden ugyanúgy tovább, mint azelőtt, miközben bombáznak.”
Legalább ennyire érzékeny az a kérdés is, hogy a mostani imperialista háború befolyásolja-e a klasszikus orosz irodalom, magas kultúra értelmezését. (Okszana Zabuzsko, a neves ukrán írónő például erre egyértelmű igennel válaszol.) A munkanapló ismerteti a szerző – szakmabeliekhez intézett – körkérdését, mely egyebek mellett épp ezt a problémát veti fel, s akad olyan reagáló, aki szerint a történtek után már nem lehet az eddigi módon, mondjuk, Dosztojevszkijt tanítani. Ezzel a kihívással természetesen Hetényi Zsuzsának is időről időre szembe kell néznie: „Zúdulnak rám a szemrehányások, hogy az oroszok mindent elnyomtak, kolonializmus így, birodalmiság úgy. Végül nincs más érvem, mint hogy a jelen idejű tudásunkat nem vetíthetjük vissza a múltba.” E témában ennél meggyőzőbbet egyelőre aligha mondhatunk.
Infó
Hetényi Zsuzsa: Nyugati, Keleti. Ogyesszától Odesszáig, 1973-2023
Kalligram, 2023.
