Ha az épp kiépülő akkumulátorgyárak felől nézzük az országot, akkor a bőség zavarba ejtő ígérete és a gondtalan jövő reménye rajzolódik ki, amelybe lehetőleg nem rondít bele az egész periódusos rendszer és az eltüntethetetlen vegyi anyagok. Ám addig is igen nagyvonalúan bánunk egy másik erőforrással, pedig ha ezt elszúrjuk, nincs is értelme beleélnünk magunkat a jövőbe. A gyerekekről van szó. Az elmúlt héten három olyan aggasztó hír is érkezett, amelyek minden másnál világosabban mutatják, igencsak rossz irányba tartunk.
Az első a kompetenciamérésekkel kapcsolatos, 2008 óta (amióta sztenderdizálták a felmérést) nem született ilyen gyenge eredmény a magyar diákok körében a szövegértést és a matematikát tekintve. Felmentő indokokat persze találhatunk (világjárvány, távoktatás, digitális készségek), ám ezek sem képesek elfedni a valódi okokat, az egyre romló közoktatás helyzetét. És a rossz döntéseket. Ezt mutatja a KSH adata: a tavalyi tanévet közel ötezer elsős, a gyerekek 5,2 százaléka kezdte évismétlőként. A nem túl szívderítő helyzet azzal függhet össze, hogy három éve nem az óvodapedagógusok, a szülők, vagyis a gyereket ismerők döntenek az iskolaérettségről, ehelyett kötelező érettnek lenni hatéves korra. Ez volt az egyik oka annak, hogy a mi gyerekünk is inkább Bécsben kezdte az iskolaelőkészítőt ebben a korban, és nem Pesten dobták egyből a mély vízbe. Megtanult volna úszni, csak mi nem akartuk kitenni ennek.
A harmadik hír a diákok mentális állapotáról tudósított. A felmérésben részt vevő újpesti középiskolások 41 százalékát érte már verbális bántalmazás, 21 százaléka szexuális abúzus áldozata volt, és nem kevesen tapasztaltak érzelmi vagy fizikai elhanyagolást (gyakran kellett piszkos ruhában járniuk, nem jutottak elég ételhez). És mindez Budapesten, ahol – szeretjük így tudni – egy kicsit minden jobb, mint vidéken, a rozsdaövezetekben, a viharsarkokban és zsákfalukban.
Elkeserítő adatok ezek. Egy (vagy több) nemzedék lemorzsolódó, magára hagyott részét látjuk, akik egyre inkább lesüllyednek, egyre inkább leírhatónak tűnnek, járulékos veszteségnek, miközben a megfelelő odafigyeléssel és támogatással, messze nem ilyen merev rendszerrel, minimum a felszínen maradhatnának. Kiknek szól majd a fényes, akkumulátorokkal táplált jövő? A szöveget és matematikát nem értő, bukdácsoló, lelkileg és fizikailag meggyötörteknek? Vagy azoknak, akik a helyzetüknél fogva túlélésre, vagyis győzelemre vannak ítélve? Mindez nem lehet véletlen, hiszen tudjuk jól, hogy a kormánypárt az előbbiekből szerzi nagyobb arányban a szavazóit. Azok közül, akik nemhogy a sorok mögött, de még a sorokban sem tudnak olvasni. Miközben rájuk támaszkodnak, nem nekik készítik elő a beígért jövőt. Politikailag helyes számítás, az erkölcs pedig lassan senkit sem érdekel.
A jövő tehát sokaknak már nagyon korán elkezdődik vagy ér épp véget. Ahogy azt a NER matekja megkívánja. Ez soha nem volt még ennyire világos, mint manapság. És soha nem volt még ennyire nehéz megemészteni.