Dusi egyetemista lett. Ne, ne aggódjanak a rovat állandó olvasói, ez nem egy időhurok, nem hagytak ki hosszú esztendőket, a gyerek még mindig kilencéves. A KinderUni, vagyis a gyerekegyetem előadásain vett részt, ami igencsak bejáratottnak számít, hiszen immár 21. alkalommal rendezték meg. Az egyetemi városok mellett természetesen Bécs volt a zászlóshajó, és olyan népszerűek a két hétre meghirdetett programok, hogy a nejemnek már reggel kilenckor a gép előtt kellett ülnie, amikor a hivatalos foglalás elkezdődött, mert pillanatok alatt beteltek a népszerű, és három korcsoportra szabott előadásokra a helyek. Dusi így hallgathatott Harry Potter latin tudásáról, ami leginkább a varázsigék formájában jelenik meg a könyvekben; a sejtek életéről a bonyolult, de jól áttekinthető Sejtvárosban; az állatok jogairól és a klímavédelemről; színes kísérleteket végezhetett a rák kapcsán a jó és rossz sejtekkel; illetve a farkasok mindennapjairól, hiszen a főváros melletti erdőkbe visszatértek a ragadozók, és akkor már jó tudni róluk ezt-azt.
Szerencsére az első pillanattól magával ragadta az egyetemi hangulat, így nem kellett bevetnünk ékes rábeszélőkészségünket a tudás fontosságáról meg hasonló felnőttes dolgokról, ment minden magától. Volt bennünk azért egy kis félsz, mert nem sokkal korábban kijelentette, hogy ő márpedig nem lesz egyetemista. Máig kinyomozhatatlan, hogy nyolcévesen miért döntött így, mi rettentette el a továbbtanulástól, talán csak nem akart kiszakadni a gyermekkor édes burkából. Akkoriban még valami olyasmit tervezett, hogy a nagymamájával együtt vezetget majd egy kis gazdaságot a Szekszárd melletti faluban, és minden reggel ő gyűjti majd össze a tojásokat a tyúkok alól. Igyekeztünk a maga helyén kezelni az álláspontját, és arra gondoltunk, hogy mi sem tudnánk a kellő komolysággal hallgatni a nyolcéves énünket, amint későbbi életéről, pályaválasztásáról nyilatkozik.
Arra viszont igen jól emlékszem, hogy nálam idejében elkezdték a kampányt a szüleim. Mindketten Kolozsváron jártak egyetemre, és rengeteg történetük volt abból az időből. Nem annyira a megszerezhető ismereteknek csaptak reklámot, a fogorvoslás és gyógyszerészet évszázados tudásának, hanem az egyetemista életmódnak. Az önfeledt szabadság éveinek még a munkába állás, vagyis a visszavonhatatlan felnőttség, a kényszerű kompromisszumok meghozatalának kezdete előtt. A bulizásról és szerelmekről szóló történetekből kiderült, hogy ez is amolyan sziget lehet a realitás tengerén, amelyet csak kordában tud tartani a hatalom, de felszámolni nem. Számomra tehát ez a szabadság jelentette a legnagyobb vonzerőt a továbbtanulásban, és nem a mérnöki tudományok birtokbavétele, amivel semmit sem tudtam kezdeni ábrándozásaimban. Átölelni, és nem megmérni szerettem volna a világot.
Az ölelkezés – nem kis részben a rendszerváltás miatt – össze is jött, és akkor már az ismereteknek is megvolt a csáberejük. A KinderUni is a bennünk szunnyadó természetes kíváncsiságra alapoz, amelyet a rossz iskola a maga tekintélyelvűségével és poroszosságával inkább elnyom, semmint kiaknáz. Ráadásul minden úgy megy kicsiben, mint nagyban. Tán csak annyi a különbség, hogy a gyerekek kinderunis pólót is kapnak, rajta a jelmondattal: A feje tetejére állítjuk az egyetemet! Az előadótermekbe csak a gyerekek léphetnek be, akik jegyzetelnek (vagy rajzolgatnak, ha unatkoznak), minden előadás után pecsét kerül a diákigazolványukba, és a végén természetesen diplomát is kapnak – Dusi magiszteri címmel fejezte be az egyhetes kalandot. A legérdekesebb mégis a záróesemény volt, amelynek igencsak megadták a módját.
Az egyetem vezetői dísztalárban vonultak be a gyönyörű díszterembe, amelyet Klimt falfestményei is díszítenek, ezek annak idején országos botrányt okoztak (a festő nem is vállalt több állami megbízatást), ma viszont már csöndes áhítattal szemlélte gyerek és felnőtt egyaránt. A négytagú fúvószenekar a kellő időben eljátszotta a ballagók dalát, a Gaudeamus igiturt, a beszédekben pedig szinte felkérték a végzetteket, hogy soha ne felejtsenek el kérdezni és ne hagyják kihunyni magukban a kíváncsiságot. Ez ugyanis minden értelmiségi alapállása: a kétely fenntartása és az új nézőpontok, ismeretek megszerzésének vágya. Csupa olyasmi, amiről nálunk a jelenlegi hatalom hallani sem akar, persze nem véletlenül, hiszen a kritikus kérdezés minden tekintély rémálma, az uralom hanyatlásának kezdete.
A KinderUni viszont mindent szeretne, csak nem bólogató Jánosokkal körülvenni magát. A gyerekek itt még úgy tudnak kérdezni, ahogy már sok felnőtt sem mer (főként nyilvánosan), és az előadók mindent el is követnek azért, hogy ez így maradjon. Ki tudja, talán épp egy ilyen előadáson megfogalmazott kérdés vagy ötletmorzsa vezet majd el egy olyan megoldáshoz, amely biztonságosabbá teheti a jövőnket. Persze a bulizást és a szerelmet sem érdemes kispórolni az egyenletből, de erről most még ráérünk előadást tartani. Bár nem árt jó előre leszögezni, hogy ezek a tárgyak nem elméletben adják ki a valódi ízüket.
