Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
„Jó innen az ötödik emeletről / lenézni. Lassan ránkesteledik. / A vízről kék függöny emelkedett föl: / párás levegő. Egész mostanig / esett. Most itt, egy szobában ülök”. Ezek a sorok Ferencz Győző Valaki beszél, megint rákezd című, 1977-ben íródott verséből valók, és nem azért idéztem, mert ez volna a legjellemzőbb ferenczgyőző-i hang, hanem csak a poén kedvéért. Ugyanis amikor ennek a cikknek megírására készültem, és Ferencz Győző verseit olvasgattam, éppen itthon voltam az ötödik emeleten, lassan ránkesteledett (nem egyedül voltam, mellettem a kislányom olvasta A két Lottit), s miközben ezt a verset olvastam, szemerkélt az eső…. Ráadásul (mivel az 5-ös kiemelten fontos számom) 1977-ben éppen 5 éves voltam…
De hagyjuk a magánéleti vonatkozásokat, elvégre nem rólam szól ez az írás, hanem a mai magyar kortárs költészet egyik legnagyobb formaművészéről, aki számomra olyan költői nagyság, mint Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos, Kemény István, Kukorelly Endre vagy Várady Szabolcs. Élvonalbeli poéta, jelentsen ez bármit is az irodalomban.
S hogy milyen az említett ferenczgyőző-i hang? Az én olvasatomban fogalmi ihletettségű, értelmező, gondolatközpontú, oksági pontosságra törekvő, intellektuális költészet az övé. Mutatok is erre egy példát ugyancsak az 1970-es évekből, íme, a Beesési szögek című vers: „Egy beesés még nem egybeesés, / akkor sem, ha mintegy véletlenül. / A többalakúság többlete: rész / az egész képtelenségen belül, / vonzása taszít, taszítása vonz. / Az érintésnek más hatása van – / nincs köztünk semmi, semmi azonos, / mégis jó együtt lenni társtalan. / Ez is majd visszafelé módosul, / s bármily egyoldalú a változás, / már akármelyikünk haladja túl / helyzetét, másikunk helyzete más. / Hogy ezzel önmagán kívül marad? / Próbálom elfoglalni magamat.”.
Ha jól megfigyelik, ez a szöveg szinte csak geometriai, matematikai és fizikai fogalmakkal, törvényekkel, állandókkal dolgozik (beesési szög, vonzás, taszítás, rész, egész, helyzet stb), miközben tartalma szerint (értsd: miről szól?) kifejezetten érzelmes vers. Ebben rejlik a humora, a szellemessége és az eredetisége. Tudják, ki jut róla eszembe? Goethe. De nem magamtól vagyok ilyen okos. Radnóti Sándor említette egy előadásában, s ezt azóta is emlegetem: milyen kár, hogy Goethe híres regényét (Die Wahlverwandtschaften) mi, magyar olvasók nem az eredeti címén ismerjük. Nálunk a regény Vonzások és választások címmel ismeretes, holott az eredeti cím egy vegyi folyamatra utal: a cserebomlásra.
Hasonló jellegzetességet mutat Ferencz Győző költészete is, hiszen ő is rendszeresen használ tudományos technicus terminusokat, ezzel kontrapunktozva a vers eredendően lírai természetét. Ezt a fajta kontrapunktolást én a költészetben nagyon szeretem (ugyanezt figyelhetjük meg például Petri György nem kevés versében is).
S ha már Radnóti Sándort említettem, jöjjön egy kis esztétika, mármint szó szerint, Ferencz Győzőnek ugyanis van egy Esztétika című verse, olvassák csak és essen le az álluk:
Az egyiket a fényképszerűen … rész- / letekből felépített … … (S. Dali, / G. Freist, R. Michau, P. Delvaux), a másik / pedig – noha motívumai nem- / egyszer hasonlóan ...... –, ...... egyáltalán / ... vagy .........-ról emlékeztető „ő-..., mi-......-ből” / komponál (J. Miró, P. Klee, Y. Tanguy, ......, / A. Masson, H. Moore). A ~ elmélete / szerint a ...-ál-......-álati és termé- / szeti ... eredeti környezetükből / kiemelve szintén ir-...-ionál- / is jelleget nyernek, M. Duchamp, F. / Picabia, M. Ernst, J. ... „ready-made”-jei / a „használhatatlan” és a „talált” tárgyak. //
Ez a vers 1979-ben íródott, s az efféle szövegek olvasásakor mindig elcsodálkozom rajta, hogy azok a fiatal költők, akik 1979 után születtek, vajon miképpen képzelik el a radikalizmust a saját költészetükben, ha olyan elődeik vannak, mint Ferencz Győző?! Úgy értem, hogyan gondolják el egy újfajta, eredeti, sajátos költői nyelv kimunkálását, ha már 20 évesen is „öregek” voltak ahhoz, hogy olyan formátumú verset írjanak, mint az Esztétika? Nem arra utalok, hogy a 30-as költők nem írnak úgymond „jó” verseket, hanem arra, hogy sokukból hiányolom a nyelvi kísérletező kedvet. Vagy ha mégis elmozdulnak a kísérletező költészet felé, akkor olyan érzésem van, mintha nem olvasnák a saját kortársaikat – mintha nem olvastak volna Ferencz Győzőt. Minek kísérleteznek hát olyasmivel, amit a köztünk élő nagy elődök már megcsináltak?
Végül elárulom, hogy melyik a legkedvesebb versem Ferencz Győzőtől: Örök jelenidőben a címe, és 1985-ben íródott. Hely hiányában nem idézem az egész szöveget, csak kedvcsinálónak az első versszakot: „Oly régóta nézem, ahogy / Az útra hullanak a gesztenyék. / Este van, csukok ablakot, / Járványként terjed a kora-sötét. / Mielőtt végleg másba kezdenék, / Még örülök, hogy itt vagyok. / Szeretném tudni, mire, s lesz-e még / Erőm, ha mindent itthagyok.”
